néha az angyalok leveszik
a szárnyaik. A kuckójukban könnyezve,
piszkos fehérben ülnek hallgatag –
fojtó csendjük megnyugtat
téged

Még nem tudok addig elszámolni, amennyi fehér szőrszál van kedvencünk fején. Mostanában nem ugatja meg az erre járó babakocsikat, de a hangos gyerekeket sem. Egyre nyugodtabbnak tűnik. Mama azt mondja, most már olyan, mintha sose lett volna bolond.

A gyerekkorhoz nincs mi kössön, anyám,
kiváltképp nem a fürdőben terjengő pacsuliszag,
ami más férfiak borotválkozása után rátelepszik a lakásra.

Valaki homokot rág,
a többiek hullócsillagokat
gyűjtenek fogselyemnek.

Lélegzetem a szürke esti füst,
delírium-udvara van a Holdnak,
bordáimmal tüdőmön – élő üst-
dobon – játsszanak siratót a holtak.

Színvakok festenek
rólam kirakatképeket:
tiritarka árnyalatokkal
készülnek a portrék,
egy felhasított vásznon
szétdörzsölt, fekete foltként
valósághűbb lennék.

A cinegék nyelvét tanulom,
amikor a rozsdás föld és
a fehér ég pillanatra összeér.

„Hat vagon pihen meg az állomáson öreges nyikorgással. Egy lakk magassarkú, egy elől lerúgott orrú, egy csámpásan elkoptatott, egy telitalpú, egy nagy sietségben felkapott, egy minden helybéli járdalapot ismerő és egy tornacipő megy fel a vonatlépcsőn.” – Döme Barbara novellája a Debütben.

a legtöbb esetben őszintének látszom.
két szem, amiből egy fekete szarka
kilopta a tekintetet, most már övé, csőrével őrzi.

A változás is változik. Egyik nap még élsz, a másik nap csak szeretnél élni. Nem érzed, hogy élned kellene. Alszol. Úgy alszol, hogy nem kelsz fel többé. Ha pirítóssal várnak, akkor sem. Ha egy ember alva hal meg, az álma is meghal vele.

Vakmerő és tudatlan
Az, aki átölel.
Hozzám még magam
Sem engedem közel.

„Állítólag a Lombik délutánonként kimerülésig kotyvaszt a konyhájában, attól van ilyen szaga, és a csaj már nem bírta elviselni, hogy nem tudja a lakást kiszellőztetni. Ez a diák meg pont hallotta, ahogyan üvöltve veszekednek, meg végignézte, ahogyan a nő pakolni kezd, akkor mondta neki a Lombik, hogy menjen haza, úgysem viszi semmire, hiába fizeti neki az anyja a különórákat, meg fog bukni.” – Rojik Tamás novellája a Debütben.

„Fogaim haragos rácsok.

Nem ismerem
a foszlott fonalak
anyagát,
hányféle életre
szakadunk szét
önmagunkban”.

"...előbb-utóbb minden utca egybeér valahol. Ahogy minden anyag elhasználódik idővel, függetlenül attól, hogy volt-e benne élet, vagy sem".

"a kalapok nem tudják a titkokat,
csak magukat sokszorozzák meg.
nem tudsz letérni magadról.
viselnek téged,
az utcák kőkemény kalapok".

"félőlények lettünk.
ölőlények. akik már
csak tombolni tudnak
eszüket vesztetten
az eltékozolt suttogásokon"

„lemondtál az összes történetedről,
műanyagzsákokba pakoltad, egyenként
dobtuk ki őket a garázsok melletti szemetesbe, külön a zöld, a sárga és a kék emlékeket.”

mindent rajtad keresztül látni
csak azért imádkozom
ne szólalj meg

Hajszálanként tűnnek elő az erek, elfolyik bennünk a látszat. Arcod tükörként verődik vissza a pilláimon, bennem töredékek alatt veszel el. A rezonancia szétfeszíti a hangunkat, a torkodon lecsúsznak a levegő részecskéi, a zúgás csak másodperc.

simogatástól nyögnek a rétek
és repednek az ajkak a szóra
szoknyát pörget a szem beleszédül
a kezem remeg kontyodat bontja