hűvös koponyán gőzölgő Parâng
dohányszemcse között Ciceró zsebében
az első villamos ráncain zörög
én Nemo vagyok! visszatértem!

Dafina szeme előtt ekkor egy egész madárláb-regiment vonult el. A gyerekkorában tartott tyúkok, kakasok, kacsák, libák, pulykák, galambok leforrázott, levágott, lenyúzott, levesbe, pörköltbe, rizskásába főzött lábai, a csirkegyárban diákmunkán pakolt csirkék lábai, a kutyáinak megfőzött fagyasztott csirkelábak, és persze azok a csirkelábak, amelyekből Dafina a csirkekocsonyát készítette. Meg a fácánoké, amiket a nagybátyja lőtt légpuskával.

A nyolcadik Kolozsvári Ünnepi Könyvhét nekem még csak az első, mert alig egy éve élek Erdélyben. A magyarországi könyvhetektől, könyvfesztiváloktól sosem vártam azt, hogy begyökereztessenek a városba és a hely szellemiségébe. De most nem tudok mást figyelni, csak azt, hogy mi és ki visz beljebb, közelebb, mi tehet – nem másvalakivé, hanem mégiscsak – ittenivé.