A TérTársulat Balaskó Jenő avantgárd költő életművéből a legnagyobb hatású, legaktuálisabb darabokat válogatta ki és állította színpadra: az „Anyádból nem lesz szalonna” című vesrperformanszt. Az előadást a Művelődési Szint egyik termében nézhettük meg.

Régi „törzshelyére” költözött vissza az Irodalmi Jelen egy estére: Kántás Balázs új verseskötetét a Zsivágó Kávézóban mutatták be. A költőről és műveiről Mányoki Endre beszélt, a versekből Rónai Balázs Zoltán olvasott fel.

Böszörményi Zoltán legutóbbi verseskötetéről, őszi külföldi szerepléseiről, költészete klasszikus forrásairól és kapcsolatairól beszélgetett az Irodalmi Jelen szerkesztőivel, Laik Eszterrel és Mányoki Endrével a TAT Galériában.

Könnyű az enduro teste, de szívós. Magas a nyerge, és kényelmesek a kiszolgáló egységek. A kerekek átmérője ideális, a köpeny mintázata durva. Az egész gép olyan, mintha álltában is a rohanást gyakorolná.

Bizonyos értelemben minden parafrázis. Befolyásol, mert inspirál a korábban létrejött zseniális művészet. Ez maga a lét eszenciája. Csak néhány bonyolult matematikai levezetés versenyezhet vele ebben, azt hiszem.

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”

Jó volt feküdni és nyugodtan fájni. Jó volt heverni az összevérezett kövek között. De a legjobb az volt, hogy megadhattam magam. Akkor robbant fel az autó. Pontosabban: amikor elöntött a fájdalom eufóriája, fölnéztem. És tudtam, hogy föl fog robbanni.

A Tat Galéria üdítően világos terében, hatalmas falfestmények között nyitotta meg lapszámbemutatóinak új szezonját az Irodalmi Jelen.

Felföld, palócvidék. A hazám. Ide tértem meg az ezredforduló tavaszán. Andi vezetett körbe a dombháton, a kiserdőn át a kőkeresztig, a falu fölé, ahonnan a porták játékasztalnak látszanak, s Mátra se más, mint lanka – csak az égbolt hatalmas, beborít mindent.

„Ez a kis gomb itt, a klaviatúrán, valóban a szabadság billentyűje – bólintott Mauyori Euobe, özépeletai atomredaktor és újdonsült filozófus. Önmagába foglal mindent, ami általam születhet, és hordozza mindazt, ami már megszületett. Az emberi diskurzus egészét.

Halápi Gáspár összegörnyedt. – „Szóval tízen-huszan dolgoztak a kezem alá, és én csak a készet okádtam ki a placcra?” Föltápászkodott. „Sztahanovista! Én, ugye? Én vagyok a Pióker Geci, aki a hátatokon másztam fel idáig! Így van?”

Guszti a porladt csöndben óvatosan lépdelt lefelé, lábával tapogatva a száraz és nedves iszap határát. „Maradj! – hallottam Zsolti hangját, halk volt és nagyon fáradt –, nem lehet kijönni.”

A belváros szívébe költözött TAT Galériában mutatta be az Irodalmi Jelen a 45 költő műveit felvonultató Verstörténés-antológiát, mely az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Mányoki Endre az antológia szerkesztőjeként beszélt a költőcsoport történetéről. Beszámoló Hegedűs Gyöngyi fotóival.

Az Irodalmi Jelen TOP10-es könyvheti ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

„Mit ér az a város, ahol nincsen templom?" – kérdezi az öregasszony, mégis elindul a szűk utcán, fölfelé. Holott a templom ott van a szeme előtt: Ketevan minden süteményén, cukorból.

Mostanában sokat tűnődöm rajta: hogy ki volnék, ha nem lett volna fa. Az a fa, az almával. De valójában azt latolgatom, el tudom-e képzelni azt, ami nincs. Az embert értelem nélkül.

​​​​​​​Minden portré önarckép. Ezt már-már magától értetődően tudja minden festőnövendék. De hogy mennyire az, igazán a fotóportré árulja el. Hiszen a fotográfus elsősorban keres; s ha arcokat keres, a maga arcát kutatja. Minden érzékeny ponton saját magát érinti meg, önnön esendő lényét éri tetten.

„Mennyibe fájna ma egy jófajta égetés?” Osztottak-szoroztak, kalkuláltak: oszlop, kötél, fa, alágyújtós, kerítés, körítés, öregisten – áfa nélkül is, projekt alapon is, csak maga az önrész is megvan vagy rengeteg.

Nem éjjel volt, hanem még este, és céllal ment, nem látszatra céltalan. Igaz, sehol egy szalasztott lélek, üres és néma az utca, a tér. És mégis: hangok mindenhonnan. Hangok a fejében, amiket mások ejtenek ki, mondatok, melyeket mások mondanak.

A trambulinról lezuhanó test első pil­lantásra nem kelti föl a zuhanás érzetét; a már-már légies tartás inkább az önfeledtség élményét, a levegő megtartó erejébe vetett elemi bizalom érzetét erősíti.