Beszélgetés a modern magyar vizuális költészetről képversek, lettrista és konkrét költemények, valamint versposzterek alapján.

A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor… Az élményt (…) – azt hiszem – ismerem. (Illyés) ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton… (Hubay Miklós, 1970)

Az egyik médium a fotó, és az általa rögzített kép, a látható világ „objektív” határa. A másik a ráhelyezett felülírt gesztus, a szubjektum belső képe. Létrejön-e a metszéspontban ez által valamilyen önálló entitás, vagy a közlési szándék keretein belül marad a megteremtett többlet? – Tandori Dezső, Bella István, Lator László és Kassák Lajos verseivel

mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített

​​​​​​​A mai gyerek pofát vág. A mai gyerek nem kérdez. Unja. Rá van írva a képére, mi a szar ez már megint, mit akarnak lenyomni a torkán, egyáltalán mi köze hozzá? Őt ez nem érdekli, haladjunk. Na hát, ezek az ifjak, leesett állal hallgatták Hegedüs Gézát, aki mosolygott, akiből gomolygott a füst, talán egy percet bírt ki füstje nélkül.