Maga még nem hallotta, hogy a huszadik század 1989-ben, egyik napról a másikra véget ért? – Véget? – bámult el Dongó Fabricius. – Hát akkor ez, ami most van, az micsoda? – Ez a senki ideje – mondta most már kissé idegesen az ápoló. (Orbán Ottó)

A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor… Az élményt (…) – azt hiszem – ismerem. (Illyés) ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton… (Hubay Miklós, 1970)

A magyar kommunizmus legelnyomottabb írója volt, miként azt oly sokszor kijelentette volt. Annyira elnyomva az átkosban, hogy 1961-től nem hatszáz, csak harmincnégy kötete jelenik meg.