A napon rettenetes hőség van, így ebéd előtt együtt mennek le a Dunára, hogy egy kicsit lehűsítsék magukat. Most sem sokat beszélnek, de nagy egyetértésben vannak, és mindketten arra gondolnak, hogy milyen jó együtt. A fiú fogja a nagyapja kezét, így érnek le a partra. Az öreg ott sem engedi el, mert „a Duna az nem játék, édes fiam, itt, ha a sodrás elkap, sosem talállak meg többé”.

A szekrény alatti zárt részben (nem tudni, miért volt zárva, mert a kulcs mindig is benne volt, bárki kedvére nyitogathatta) érdekes dolgok rejtőztek: régi hanglemezek, képeslapok, melyeket utazásaik során gyűjtöttek nagyszüleim, foszlott térképek, pár korabeli pajzán kártyanaptár (úgy sejtem, nagyapám kizárólagos használatára), melyekre a nagymama örökké remegő keze filctollal „bugyogót” (ahogyan ő mondta) rajzolt.