A kép (s különösen a fotó) külön életet él. Azáltal, hogy az információt, mint valóságost közli, egyetlen körülhatárolt síkba rendezve, kiszolgáltatottja lesz a rajta kívülálló valóságnak. Ő, aki diktált, meghajolni kényszerül. Az élete annyi, amennyit adnak neki; a jelentése annyi, amennyit látnak benne; a sorsa az, amivé válik.

Capa fotói vetekszenek a mozgófilmmel, sőt, többek is annál; egyetlen kockába képesek besűríteni egy ember, egy ország, egy nép, az értelmetlen háború történetét.

Aki a tárgyakat a földből
aki a fényeket a sárból
és megtisztítja a fölöstől
és kiemeli a sivárból

megrázza rézcsengettyűjét
fátyol terül szívére
: virrasztó tükörarca magányos

A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor… Az élményt (…) – azt hiszem – ismerem. (Illyés) ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton… (Hubay Miklós, 1970)

Orosz István azt sugallja, hogy jelen világunk sivárrá és embertelenné szegényedett, és maga az a szándék, hogy ez a tanulság testet ölthessen, az is halálra van ítélve: minden kiüresedett, minden értelmét vesztette, minden már csak az önnön ellentétükbe fordult jelentések körében létező.

Az egyik médium a fotó, és az általa rögzített kép, a látható világ „objektív” határa. A másik a ráhelyezett felülírt gesztus, a szubjektum belső képe. Létrejön-e a metszéspontban ez által valamilyen önálló entitás, vagy a közlési szándék keretein belül marad a megteremtett többlet? – Tandori Dezső, Bella István, Lator László és Kassák Lajos verseivel

a rendszeres szokásokhoz igazodva
az itt jelen lévő halottat
cselekvésképtelenné nyilvánítom

Kovács Endre művei, bár ízig-vérig vizuális munkák, nem kizárólag a szeme használatának eredményei. Műveltségélmények, szellemi hagyományok, képzőművészeti gyakorlatok lebegő hálójával ragadja meg motívumait.

A férfitől a nőig, a közös ismertből a közös ismeretlenbe tart az út. Önmaguk, egymás s az út felfedezése. (Deák Csillag)
Be vagyunk falazva az útba, az út porába és talán irányába is. Hol van itt a tévedés lehetősége? (Kölüs Lajos)

Pogány László 2013 júniusában védte meg tervezőgrafikai diplomamunkáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A mű egy 28 grafikai lapból álló művészkönyv, mely az Irodalmi Jelen Kiadó Verstörténés című antológiájából válogatott versekre épül. (M.E.)

Egy szép, visszhangos perc emlékére
Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt
(Reményik Sándor)

ó istenem csak ennyit érek kezeim immár hullafehérek ablakra tapad a hajnali pára eleget féltem eltűnök nemsokára

Ha nagyon akar az ember, tényleg tud
repülni, ha nagyon akar, akár, nézheti
a világot felülről, folyókat, mezőket,
dombtetőn templomot, napfény széttört
tükörszilánkjait a vízen, hangyaembereket
levéltutajon, sajnos nem ez a természetes

Az utolsó esély szorításában
készül a kép
egy végsőkig csupaszított világról,
ahol az ember egyedül van.

Marad a lecsupaszított verbális matéria, a lefejtett nyelv építkezési anyaga. Géczi János évtizedek óta figyeli a nyelv vizuális állagának erózióját, roncsolódását, romosodását. A véletlenben benne rejlő szépséget a szétesés kiszámíthatatlanságában kívánja tetten érni. (Szombathy Bálint)

A zsűri úgy döntött, hogy bár sok jó pályázat érkezett be, viszont egyik sem emelkedik ki egyértelműen a többi díjazott közül, ezért az I. díjat nem adjuk ki. A második és a harmadik díjat megosztva adjuk ki.