Kitüntetéses tanár lett. Otthon hangosan kacagott, hátravetett fejjel. Ezt jól csinálta. Negyven éven át senki nem vette észre, hogy „bizonyos anyagrésznél” minden évben beteg lett egy hétig.

A sorfalat strázsáló katonák unottan álltak jó ötven lépés távolságra egymástól. Jobb vállukon puskaszíjon lógott a dióverő.

Mi történne, ha el lehetne törölni, mi pedig benne ragadnánk a pillanatban? Ott állsz füstös szemmel a barakkok, vagy a gázkamrák előtt, s az élet tüze miatt nem tudsz elsüllyedni a kútban.

Az alacsonyabb fák a koronánál kezdődnek, az ember a nyakánál. Óvatosan lépked, aki menni kényszerül. Ha köd, egyszerre hallom nagymama hangját anyáméval, mindketten mondják.

Újságpapír a cementpadlón, azon alszunk, felöltözve. Kővé dermedünk a december hidegében, a fűtetlen csarnok emeleti karzatáról nyíló nagy helyiségben. Fekszem, a kemény, hideg padló nyom, forgolódom, igyekszem beljebb húzódni önmagamba, bensőmbe menekülni a fagy elől.

December 17-én este jelentek meg a nyilasok, „állig felfegyverzett emberek”, tele lett velük a rendház minden zuga. Ástak a barackfák alatt, „elrejtett aranyak” után kutattak, zseblámpával világítottak.

Örs már a Weidlich-palota előtt járt. Büszkén gondolt nagyapjára, aki látta az elnyomó rendszer bukását és megélte a szabadnak látszó világ első óráit. Mély tisztelettel adózott annak a nőnek is, akit Arisztid ölelgetett könnyek között, s aki megtámadta a fogolytábort partizánegységével.

Kinéztem a vagonon lévő kis ablakon, ott mentünk el a Balaton mellett. Gyerekkorom emlékei feltörtek bennem. Láttam magam előtt, ahogy a családunk ott ül a parton, és beszélget. Akkor még minden békében folyt. Akkor még nem féltem. Még nem éreztem ezt az óriási fájdalmat a szívemben.

Családom otthonában végül tizenegy fő lelt menedékre: Jenei Mihály fuvaros és felesége Jenei Mihályné Ilus néni, gyermekeik Jenei Tibor, Jenei György és Jenei Tamás, valamint Cumf Frigyesné és három felnőtt korú fia, Cumf Dezső, Cumf Izsó, Cumf Lajos, valamint Grün Ferenc a budapesti Divatcsarnok ellenőre és Rimmer Sándor.

Nagyanya kincses dobozából, hímzett bársonyzacskóban a kúpos végű filigrán ezüstforgó. A kincsek kincse, oldalán a négy titkos betűvel. Avval játszottak télvíz idején csak úgy magukban, halkan nevetgélve a sarokba bújva a kis kártyaasztalon.

Nem értette hogyan, de a pajta bűzét érezte, szinte szúrta az orrát. Árokásás-szagot érzett, ezer közül is felismerte, mert azt utálta a legjobban. Mindegyik munkának megvolt a saját szaga, ami aztán az emberek ruháján is rajta maradt, és betöltötte az egész barakkot.

A zsidókról először az általános iskolában hallottam. Emlékszem azt ismételgettük nagy beleéléssel, hogy nem baj, ha valaki zsidó, mert Jézus is az volt. Hogy kitől kellett nekünk, református második osztályosoknak megvédeni a zsidóságot, arra már nem emlékszem.

Nem kell keresnünk a szenvedést. Az megtalál mindenkit, ha másért nem, azért, mert az önérvényesítésért folytatott küzdelem belénk van kódolva, és ezt mindig, illetve előbb-utóbb valamilyen formában a veszteség érzete kíséri.

...Az iskolában kétszer hallunk róla, egyszer nyolcadikban és egyszer tizenkettedikben. Úgy véltem nem is kell többször. Ha arra van igényem megnézek egy horror filmet, de engem senki ne háborgasson. Főleg ne újabb évszámokkal, amiket meg kell tanulni a dolgozatra. És, hogy érettségi tétel? Nem bánom, elmesélem a Sorstalanságot, hiszen az úgyis kötelező irodalomból…

Az öcsémet a tapolcai gettóban láttam utoljára. SAS behívóval vitték onnan munkaszolgálatra. Utolsó lapját egy Retteg nevű helységből írta, Zalaistvándra címezte, keresztanyámhoz.

A bőröndök, cipők, fényképek, és sok más, ami megmaradt… néma tárgyak, amik – ha beszélni tudnának – elmesélhetnék, mit éltek át. Azt hiszem, rengeteg mondanivalójuk lenne.

Lefagyott a körmöm a lábam ujján, az arcomon pedig még mindig látszanak a fagyás nyomai. De Sztálin halála meghozta a változást. A napi 20 dkg kenyerünk mellé kaptunk, uborkát, káposztát, néha még húst is.

Mihály bólint. Tudomásul vette. Kezdi megtanulni. Egyebet se tett mostanában, mint tudomásul vett. Idáig jutott, az erdőig a belenyugvással. Étlen, harmadik napja.

Mezítelenre vetkőztetnek. Orvosi vizsgálat. Alig pillantanak ránk. Jobbra és balra választják az embereket. Az egyik sorban sok az öreg, a gyerek, a munkaképtelen, a nyomorék. Megnyugtatnak, rövidesen csatlakoznak hozzánk. Zuhanyozás, minden szőrzetünket lenyírják, fertőtlenítés. A karomba számot tetovál egy kopasz rab.

A családot sokan becsülték, édesapját tisztelte a falu. Mégsem volt kiváltságos. Egy alkalommal a kabátja gallérjával eltakarta a sárga csillagot. A lovas csendőr ráütött az ostorával, hogy azonnal hajtsa vissza, azért van az ott, hogy mindenki lássa. Nem szégyellte ő, csak fiatal lányként nem érezte odavalónak.