Jelige: Fertőd – Haydn felesége

Jelige: Fertőd

Haydn felesége

A fene egye meg, a kése, most megint megvágtam magam, nem borotválkozni akarok, hanem hagymát vágni, de ennek hiába beszélek, hozta ezt a szerencsétlen kést. Azelőtt hozott mindenféle kacatot, viccelődött hozzá. Most már nem hoz.  Hol a majoránna?

– Luise! Luise, hova tetted már megint a majoránnát? Ezerszer megmondtam, hogy mindent tegyél a helyére.

– Ott van, asszonyom, ahol lenni szokott, a só mögött.

– Ne feleselj nekem, nincs itt semmi.

– Jövök asszonyom. Hiszen itt van.

Nem is ott volt, arrébb volt, teljesen a fejemre nőnek, mert romlik a szemem, már azt hiszik, hogy bolondot csinálhatnak belőlem. Akkor is majoránnás sült volt, azt hiszem kedd volt, talán kedd, mindegy, Joseph először járt nálunk, a művész, milyen művész, ugyan már, ingyenélő bagázs, húzogatják a vonót, meg kornyikálnak, aztán nagyra vannak vele, ezeknek fogalmuk sincs, mi a rendes munka, apám is mindig mondta, ezek ingyenélők, urak lakájai. Josephnek szép hangja volt, az igaz, bizseregtem tőle, amikor énekelt, de azért nem kellett volna hozzámenni, de persze senki nem kérdezett, ültem a nagyszékben, az ablak előtt, apám mögöttem állt, hozzá mégy, pont. Zeneigazgató úr, na hiszen! A hangja, az szép volt, de az arca, tésztaképű, mint a pite a kerek tepsiben, az ám, éppen mint a pite! Pite, pite, almás pite, az voltál, drága Josephem, egyszer meg is mondtam a húgomnak, de Therese nem nevetett, Joseph Theresét szerette, a szép Therese, az ügyes Therese, a tehetséges Therese, a papa kedvence, én a béka, ő a pillangó. Huh, de forró! Ennek még főni kell, Joseph úgy szereti, ha omlós. Láttam őket, a kiskamrában, a befőttek alatt, majdnem belehaltam. Micsoda förtelem, igen, én voltam, én intéztem úgy, hogy apánk meglássa, ezt kellett tennem, hogy tehettek ilyet, hogy tehettek velem ilyet, ó istenem, hogy tehettem ilyet? Joseph tudja vajon? Honnan tudhatná, apám biztosan nem mondta el. De lehet, hogy tudja, régen volt, mindegy. A levest nagyon szereti. Hány éve főzök neki? Elmúlt már húsz, az hány leves, ezer? Amikor itt van, vagy amikor odaenged magához Eszterházán, akkor mindig főzök neki, de már alig enged, már látni sem akar, még a leves, talán az idehozza.

– Asszonyom, a sült…

– Mi van vele?

– A sült… meg kellene nézni.

– Hát akkor nézd meg.

– Haydn úr nem szereti, ha sötétre sül…

– Kérdeztelek? Kérdeztelek? Azt hiszed, nélküled nem tudom, hogyan szereti az úr a sültet? Ne bámulj, mert nyakon váglak!

– Bocsánat asszonyom.

– Bocsánat! Menj már innen a fenébe. Akkor gyere, ha hívlak. Egyedül is meg tudok csinálni egy ebédet. Menj már. Tűnj innen.

Ez is itt, a kis ribanc, a kis melles-faros, úgy hívja Joseph, szereti az ilyeneket. Régen titkolta a nőit, de most már mutogatja is őket, az az olasz cafka, most az a babája, az apja lehetne vagy a nagyapja, a kis cafatnak persze tetszik, a nagy ember, naná, a kis Polzelli! A férje meg tartja a gyertyát. Micsoda világ, azelőtt ilyen nem volt, nem tűrték, apám sem tűrte, Therese zárdába ment, nem szólt egy szót sem, nem sírt, a szép Therese, nem tudta, hogy én voltam, megölelt és elment, egy szó nélkül, engem meg odaadtak Josephnek, el kellett engem vennie, el is vett a tésztaképű, én győztem. Azóta férfias lett, csúnyább, mégis szebb, tetszik a nőknek, jó ránézni. Én ezt tudtam, Therese nem tudta, de én tudtam, hogy milyen lesz, én láttam benne a nagy embert, az első percben, amikor belépett a szobába, a nevetséges nadrágjában, én tudtam, Josephnek rám volt szüksége, nem Theresére, de Therese őt is akarta, mindent akart, ránézett a szép kék szemével, és ez meg elolvadt. Hagynom kellett volna? Hát ez nem igaz! Mindjárt egy óra, és ez a lány még nem metélte föl a tésztát.

– Luise! Hol a fenében kujtorogsz? Luise!

Ennek van képe még csak nem is válaszolni, a saját házamban hülyének néznek, hát ezt kirúgom, ki én.

– Luise!

– Igen, asszonyom.

– Nem hallod, hogy hívlak?

– Asszonyom elküldött.

– De nem a pokol fenekére küldtelek, pedig oda való vagy. Miért nincs fölmetélve a levestészta? Az úr mindjárt itt lesz, és még meg sincs főzve a tészta.

– Igen asszonyom.

Mindenre nekem kell gondolni, ez rajtam maradt, kiskoromtól, anyám is rendetlen volt, Isten nyugosztalja, szigorú, de rendetlen, Therese is széjjelhagyta a holmiját, én mindent rendben elraktam a helyére. Josephnek is gondját viseltem, minden reggel kikészítettem a tiszta ruháját, mindig meleg étellel vártam. Tiszta ágynemű, ropogós. Tizennégyszer ölelt meg összesen, tizennégyszer. Az esküvőnk napján, mindjárt utána öt éjjel, aztán elmaradt, onnan már csak kilenc ölelés volt, nem voltam jó neki, unta a testemet, az első éjszakától kezdve, elmentem egy olyanféléhez, adtam neki pénzt, jaj, azt hitte, vele akarok, elkezdett vetkőzni, istenem, csak azt akartam tudni, hogy kell ezt csinálni, hogy a férfiak örömüket leljék benne, mondott mindenfélét, istenem, égett az arcom, de felírtam mindent, olyan dolgokat, Szűz Máriám, bocsáss meg, amikről soha nem is hallottam, amiket még most is szégyellek, de felírtam, megpróbáltam, hiába. Jaj, a mártás!

– Kész a mártás?

– Kész, asszonyom.

– Mutasd. Jól van.

A mártás jó, ehhez ért a kis cafka, ezt jól tudja. Ezt még a papnak sem gyóntam meg, szégyelltem Isten előtt is, most is szégyellem, ezt a kis cafkát Josephnek vettem ide, hogy szívesen legyen itt, a mi házunkban, tiszta ruha, meleg étel, melles-faros cseléd, mindet elfogadta, ezt csinálja egész életében, a pénzt, a sikert, a szeretőket, mindent elfogad, és cserébe zenét ír, azt mondják, jó zenét, a hercege csodálja, meg a többiek is mind. Múltkor hazahozott valami divatos új muzsikust, az is itt lelkendezett nekem, hogy az én férjem mekkora nagy zseni, én nem tudom, nem értek hozzá, akartam, Isten látja, nagyon akartam, titokban még zongoraleckéket is vettem, de nem ment, sokszor imádkoztam pedig, a Szűzanyát kértem, hogy adjon nekem értést a zenéhez, de nem adott. Joseph soha nem bántott emiatt, régebben sokat beszélt a zenéről, fel-alá járt a szobában, lelkesedett, egészen nekitüzesedett, hadonászott a kezével, én meg ültem a széken és néztem és próbáltam megérteni, hogy mit mond, és egyszer próbáltam mondani valamit, ami odaillik, megállt, nézett egyenesen a szemembe, aztán leengedte a karját és abbahagyta a beszédet, többet nem beszélt a zenéről. A levesről beszélt. Most már arról sem beszél.

– Asszonyom…

– Mit akarsz?

– Készen vagyunk. Terítsek?

– Teríts.

Ha gyerekünk lett volna. Máriám, Jézus anyja, nem adtál nekem gyereket sem, térdeltem a hideg kövön, könyörögtem, de hiába, ezt is hiába, pedig te anya vagy, Mária, neked meg kellett volna hallgatnod engem, neked segítened kellett volna rajtam. Szülj neki gyereket, azt vágta anyám a fejemhez. Meddő asszony, üres fazék, ezt mondta, de előtte nem sírtam, csak mikor egyedül maradtam, ne lássa. Hát rajtam múlt? Hát én nem akartam? Pedig féltem nagyon a szüléstől, kislánykoromban meglestem egy vajúdó asszonyt, úristen, hogy szenvedett, kiabált, sikoltozott, elszaladtam, bebújtam a paplan alá, a fülemre szorítottam a párnát, de még ott is hallottam a sikoltozását, féltem, hogy én is szenvedni fogok, hogy meghalok a szülésben, és mégis könyörögtem gyerekért, Mária, hozzád könyörögtem, ha belehalok is, hogy adhassak Josephnek egy gyereket, hogy legalább holtomban szeressen érte. Nem tudtam adni. Csak a levest tudtam adni.

– Asszonyom, az úr mikor ér ide?

– Amikor ideér.

A kedvenc levese, erre hazajön, haza kell jönnie, istenem, mi van rajtam, csak ülök itt ebben az ócska göncben, tiszta szerencse, hogy késik, át kell öltöznöm, mit vegyek fel, talán a hosszú kéket, azt egyszer megdicsérte, igen, az lesz, és fölveszem azt a gyöngysort, amit tőle kaptam, Joseph, haza kell jönnöd, hát nem megbocsátottam mindent, hát nem eltűrtem mindent, a szeretőidet, akik idejöttek a vállamon zokogni, amikor elhagytad őket. Hogy még az udvarba is elvitted őket, egyszer engem is elvittél, aztán soha többet, csak az új nőidet, a barátaid visszamondták nekem, hogy lássák az arcomon a fájdalmat, de én nem szereztem meg nekik ezt az örömet, mert én tudtam, hogy mindent meg kell bocsátanom neked, kérlek, gyere haza, Joseph, kérlek, egyedül vagyok, nélküled egyedül vagyok, Joseph, várlak, Joseph. Várlak.

– Asszonyom.

– Mit akarsz?

– Asszonyom, meggyújtsam a gyertyát?

– Nem kell. Mennyi az idő?

– Fél hét.

– Hozd a levest.

– Megmelegítsem?

– Nem kell. Így eszem meg, hidegen. Így szeretem.

Nem jött el, már a leves sem hozza el, azt hittem, azt reméltem, azt akartam remélni, hogy az öregség majd hazahozza, amikor már terhére vannak a szeretők, amikor már köszvényes lesz, és csak meleg takaróra és meleg levesre vágyik, de ő soha nem lesz öreg, nem is tud öreg lenni, talán soha többé nem fogom látni, hiába tűrtem mindent, hiába tűrtem volna tovább is, Istenem, pedig bármit elviseltem volna, bármit, csak hogy a közelében lehessek, a kedvesnek, a csúnyának, az egyetlen férfinak a világon, aki számít, jaj, Joseph, egyetlenem!

Enni kell. Élni kell. Sötét van. Hideg. A zsír ráfagy a kanálra. Így minek élni? Joseph, ne hagyj el, mindent megbocsátok, Joseph szerelmem, könyörgök, bocsáss meg, ne hagy el, gyere vissza!