A közöny degeszre pakolt
hátizsákját soha nem cipelted válladon.

az árnyékod lettem volna a sötétségben is veled maradva

mindenki halászkunyhókban
formálgatja néhai testének képmását 

zúg a fej, csíp a fény, 
csap csöpög, cső törik, 
vér kering, szív megáll. 

az ég bokrai alatt ül az éj szellő simogatja szárnyait

A várakozás birtokol, nem ad oda magától semmit, meghökkent, kiemeli a kocsikereket a sárból, azzal lep  meg, amiről eddig azt hitted, tiéd.

A harmat, majd a köd beteríti a réteket. És téged is. Oda a jókedv.

​​​​​​​Lévai Aliz Mária kötete a szorongás, az erőszakba ágyazott világ, az otthontalanság érzetének lírája. És bár a 21. század ismert érzelmi sivatagát körvonalazza, ahol az elmagányosodás az anyaméhben kezdődik, meghökkentő nyíltsága mégis arcul üt. Verseit olvasva kénytelenek vagyunk szembenézni félelmeinkkel, esendőségünkkel, gyarlóságunkkal, akkor is, ha valóságos, megélt élettapasztalatokként, akkor is, ha a fantázia szüleményeiként vagy egyfajta szereplíraként értelmezzük sorait. E költészet egyértelmű szándéka, hogy kizökkentsen a komfortzónánkból, hogy kegyetlenségével nyűgözzön le. A szépség, a pátosz maximális elutasítását kimondatlanul is hirdetve: vérbeli Z-generációs debütálás. (Rózsássy Barbara)

Felrobban bennem világod, a rohadtat majd kivágod, tornácodra ím, kiállok, nem fog rajtam semmi átok.

Hátat fordítva álmaidnak,
a szemerkélő eső kísér.

Karpó istennő leengedi kontyát, s szétteríti azt sárgálló bánatom avarszőnyegén.

Mintha kint az utcán száz tea gőzölne, borulnak a házak októberi ködbe.

Harckocsik a fellegek, harckocsik az emberek.

DÉLI RÉSZEGSÉG

 

                  „[…] vendége voltam”

                  Kosztolányi Dezső

 

Egy hatalmas úr, itt balról,

most lépett le a falról,

vendége voltam, mondja,

s beszél valami halról.

Valami hosszú halról,

szálkákról és filékről,

hét napja kiáltom nincs ellenség ne lőjetek ti barbárfejű árnyékok

Úgy szeretnék szabad úr lenni,
a kelő nappal sohase kelni,
de lenyugodni sem a nappal,
királyokat ölni szavakkal.

azt kéred, hogy bízzak benned,
de hogy tehetném, ha szemem és fülem 
megcsal, ha tapintásom mögött
érzékeny csillagködök húzódnak,

Elfelejtettem elmesélni zongorafutamaid,  kalimpáló hangok táncát az ajtó alatt kiszűrődő fénynyalábon.

nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és a teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága

elfoly lassan vérem  elvirágzik lelkem tavasza