„Born to be blue.”
                         Chet Baker

Csak semmi patetika és szájbarágás.
Vigyázz a szóközi eresztékekre,
mondanivalód fűzd feszesebbre,
semmi csavaros és kecses hevülés.
Semmi tobzódás.
És figyelj a margóra!
Vigyázz az írás tengelyére,
a kéz súlyára.
Legyen könnyed, alig észrevehető.

Ó, azok a margók!
Ó, azok a nyitott és zárt mondatok.
Gyere, simulj bele a füzetbe, a versbe!
Gyere velem a költészetbe!
Gyere velem a trombitába!

a kintre, az aljasra, a nemtelenre. utadra figyelj, a jóra, nagyfiam!

ott voltunk az árulásban, szemünkben a megvetés hömpölygött

itt hagynak önmagamnak,
mint búzakalászt Isten a jégverésben.

hittem az irodalom szent lázadásában

A fehér vásznak maradnak

Ma kert vagyok, mert akarok kert lenni,  liliomszirmokat fújok arcodra, és átváltozol, 

a mennyek tava egyszer s mindenkorra felengedjen.

Egy fiatal, az élet önnön erejével hivalkodó harsány, túl nagyratörő, szerelmes mosolygás.

Milyen messze a jelen, milyen közel a múlt, mókuskerékben az idő, egykori ereje megpuhult.

arcunkban alkony előtti fény.

Remények, vágyak, öröm és indulat között vergődik, és folyton kóborol.

Kezemben forralt bor, hallgatom a harang kongását

súlyos szavakat cipel erős vállán az idő.

Betűid virágok. Ráncot simít Öreg határvidéken.

minden ablaksarok belelóg az éjszakába

  ki istenek tüzében edzette magát nem érez fájdalmat

Belső havazás, fájás,  homályosul a látás, szétmarva a világ, elhalkuló viták.

A rezíliens az, aki szárnyra kap, és átvészeli máshol  az aszályos napokat,  majd a vízzel együtt  ő is visszatér.

ellenérték nélküli csöndben  a távolság bizserget