Ujjal érinted,
tenyeredre segíted,
még meleg és remeg az indulattól,

A halál után valójában semmi nem lesz más,
mint az életben vagy az álomban. Ugyanaz történik,
csak nem lineáris idősíkban éljük meg.

Öt érzékünk bizonyossága kevés,
csak a kérdés, a hatodik, segít,
mi végre a lobogás hamuágya.

A szavakból gondviselést tanulni
egérút a hitelesség elől.

egy bolond kakukkal
aznap
huszonkilencszer üzentél

Apácában lakozó művésznő (és fordítva), csuklyás kártyázók,
maszkos kurvázók… Meztelenül imádkozó zárdás kisasszony,
erotikus „antik” poszterre (később) vért köpő buja feleség, írók,
bohém megszállottak múzsája…

Egy tömbház padlásán laksz átutazóban.

tárd szét az ujjaim
a hajad kibontom
a víz és ég is
csak kék a horizonton

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben.

A költészet mágia, a lét varázsbotja,
szavakkal mézet és avarkeserűt
hintünk naponta szerteszét.

zavarodottan keresem a jelent
az elveszett múlt és jövő között
mintha a most nem lenne jelen
csak ködös képekbe foszló igeidő

Vegyél le mindent, legyél csak levegő,
úgy a legkönnyebb magamhoz ölelni.

A bolygók pályája irányíthatatlan,
egy meteorzápor
holdakra töri emlékedet.

akik életedben a ragyogást rád ruházták,
mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek.
Hazudtak, elbűvöltek kétségeikkel,
lerágott csontokat dobtak eléd.

Fényben fő meg a szellemi test,
abból nő ki a szellemi lélek.
Néha a semmi is szemetes.

Fölöttünk a mennysátor
Gyolcs felhőket szárogat.

Az én űrhajómban már rövidülnek nappalok,
a sejthalál kis technikusai bütykölgetnek rajtuk,
bizonytalan határidővel, és mégis,
mintha minden évvel egyre
gyorsabban járna a kezük.

zsebemben apró
műanyaggomb
feszít a magánya

Így megy a világ is előre,
tanulván új s új korszakot.
Nem tudva mi lesz, és nem tudva, hogy lesz,
igyekszik, időnként lerogy.

nincs abszolút igazság,
és a pillanat is,
amikor mindezt elhiszed,
merő illúzió.