Reggelente látom rajtad, hogy olyan vagy, mint a
századik alkalommal elszökő rab, kit estére
visszavisznek tömlöcébe.

Ez már a hegy, az elvetélt álmok,
a tóban fürdőző lányok, a hold.

Azokért, akik félrefordítják fejük,
mintha mi sem történt volna.
És Európáért, mely elnéz felettünk,
mikor a szívünk négy égtáj felé szakad.

hogy néz ma rá egy osztrák s a Monarchia térképére egy morva ma s hogy egy magyar

Átvágnak rajtunk a tankönyvek, mint a tankok, láthatóan egy más világ felé.

Süt a napfény, mégse látnak, a magyar a nagyvilágnak árvája.

Hiszem, a történelem végül minket igazol,
mert nincs és nem volt a földkerekségen
olyan ország és nemzet, amelyet ennyire
és ilyen igazságtalanul
kifosztottak és megcsonkítottak volna.

Mindenhol ott lakik az Isten.

a jó költészetet minden napra kiérdemeljük

(A) költők pusmognak a dunna alatt, a rét már ébred.

A szobrász, ha öreg,
még belecsókol az igéző
alabástrom anyagba

ezeréves vágy kúszik az égbolt testére

ha valaki az orrát fújja vagy
elköhinti magát, mindenki odanéz. majdnem
mindenki. a közelemben ketten is köhécselnek.
olyankor egy ideig nem veszek levegőt.

senkiben se bízz szarvasgida

Felbolydult a bolygó;
égnek az erdőtüzek, és verik a hullámokat,
hogy kék-lila foltos köd lepje be a párát
a szemtükrödön.

A Szamos partja néma és rideg. A fodros víz felett emlék siet.

ha felhergeled vagy félrekacsintasz, akár Minotaurusz a szűz lányok hamvas keblét, elevenen tép szét.

A folyamatos jelen, olyan akár a fotográfia.

az Isten tenyerén ülnek,
illatos és hófehér szívük van,
mint a hóvirágoknak,
és meghajlik lábuk nyomán az ég.

Látom, amit felkínál a látomás, törvény, szív és fogalom.