sziromcsipkések a pocsolyák.

Éjjelente felhúzom a fekete bőrkesztyűt: – pontosan negyedóránként aranyszínű zsinórt bogozok a cigarettára és az ujjbegyekre.

Előveszem jobbik eszem,
fiamat elkényeztetem,
         az ám,
         lazán!

Itt állok én. Nekidőlök a csendnek. A vers közepén kopogó esőben, mezítláb lépek az ereszre.  Felborulnak a hegyek. Robajló dörgéssel leszaggatom a fekete eget. Ropog, mint eltörött pipacs.

Veszít a test. Csomósodik az irgalom,  apró hegek az áttörhetetlen falon.  Ki tudja, ajánlatod mit ér, mi az ára? Rád nyit a csönd, a hallgatás agóniája. 

Kövek horzsolják lábáról a fényt. De hajnalt hoz, ha fölkapaszkodik.

Hiába, kisportolt nemzet vagyunk, mely önmagában hordja a hazát. Ó, trauma volt persze Trianon, fájó, méltatlan s oly ostoba.

Kamaszkoromban vártam valakit,
hűvös tél volt, fagyos szél pirosította arcom,
kezem kabátzsebemben,
markomban pisztoly, csőre töltve.

Egyes járatokról nem szól a menetrend.
Éjszaka jönnek a Beszkidek felől,
ahol monarchiás, szűk alagutakra
a Keleti-Kárpátok fenyvese dől.
Itt várják őket, kik már élni nem szeretnek,
és útra kelnek, mint az őseik.
A Latorca-hídon elvesznek a ködben,
s Csapra már csak a mozdony érkezik.
 

Apám szíve cserépkályhabarna, kéthetente be kell fűteni. Fával etetik hetvenöt éve – kőbányai étkezőszobánkban termeli a hőt, aztán kihűl a kerámia. Barnán, mozdulatlan tűri, hogy kinyitja a vasajtót Lev Tolsztoj, egy családtag vagy én.

Különös lány volt. Testre simuló, sárga műselyem ruhát viselt és nagy karimás, piros kalapot. Messze, Máramarosba költözött.

az élet álmot lát,
és az álom életet.

Harmadnap reggelre éled a fény, És ott áll az angyal, van új remény, Sziklakő nincsen ott, Jézus él.

Ott, ahonnan én jövök, hatalmas U-kanyart ír le a Tisza, mint aki félúton meggondolta magát, és visszafordult, csak a hazautat nem találta meg. Ott, a Tisza túloldalán már Ukrajna van, habár odaát még sosem jártam, biciklivel nem lehet átmenni, átúszni meg nem ildomos. Azt mondják, gépfegyeres határőrök járják az árteret a zöldhatáron

Szapora láz-csókok a jövőnek: tenyeremben szerelmes percek.

A vadász nem ismeri a szerelmet, de látta már lőtt sebnek a csillagokat.

Hozsanna, Hercegem! Én itt vagyok kegyelmedért, fogadd a vakmerőt! De szánj meg – ó, a bűneim nagyok –, cserébe lelkemért a vég előtt!

hűvös koponyán gőzölgő Parâng
dohányszemcse között Ciceró zsebében
az első villamos ráncain zörög
én Nemo vagyok! visszatértem!

Most már láthatatlan dolgokról (is) beszélhetünk, sétálva, mint a peripatetikusok, kiürítjük az éj hordóját a völgyek termékeny ölébe, elnézzük, mit művel a fény a világgal, ha szabadjára engedik. Évekkel ezelőtt, amikor még testnyi távolság ült közénk, és a sör a vodkák után elkábította a valóság fejét, elmondtam, nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, az ősrobbanás előtt nem volt sem tér sem idő.

Jó lenne becsukódni, ahogy titokzatos  nők teszik, fenntartva az érdeklődést. Vagy várhatnék türelmesen, remélve, hogy az egyik oldalam után te  is könyvvé akarsz válni, kezembe adva titkaidat.