A vadász nem ismeri a szerelmet

A felszín felől

Ennek a tónak nincs partja.
Innen hallod az isteneket suttogni,
a csontjaidat nőni,
míg a mélyére megérkezel.

A mélyére megérkezel.
A víztükrön megül a suttogás,
a csontjaid roppannak.
S a hang nem száll felfelé.
Bármit mondtál még,
a felszín alatt megrekedt.
Buborékok jelzik az isteneknek:
itt voltál.

Az ünő 

A vadász nem ismeri a szerelmet,
de látta már lőtt sebnek a csillagokat.

A koraesti ég még tojáshéj volt,
lecsordult róla a sárga napfény,
s a lankákban gyűlt össze.
Tenyere kérge rokon a fákéval, 
nem ölésre termett. 
S bár nem ismeri a szerelmet,
az ünő nyakát célozva
csontjaiban felismerte 
a pogány templomok oszlopait, 
a véredényekben dübörgő
ősi asszonyok örökségét. 
A vadász hallgat a szerelemről.
Tűri a prédátlan éhséget. 
Az ég kifeszített szarvasbőr,
golyóbis nyomai rajta a csillagok.