De hogy éppen Petőfivel, aki, ha elsétálna mellettem az utcán, napszemüvegben és szarvasbőr zakóban, talán rám sem pillantana.

Az Irodalmi Jelen szerzői, jelenlegi és egykori szerkesztői március 14-én fontos állami kitűntetéseket kaptak. Korábbi, lapunkban megjelent verseikkel, rövidprózáikkal és más anyagokkal ünnepeljük őket. Hamarosan mindeniküktől új műveket is olvashatnak az Irodalmi Jelenen! 

Pandora, Elpist csak akkor engedd,  ha leharcolt a föld, és vér  már nem ivódik, gyökér nem tapad, és robban a nap.

A tűlevelekből kinőtt a tenger, az ég felé hullámzott, ringatott, elsodort, ringatott és elsodort. 

Kérges földbe mélyesztett körmök. Fájdalma. Befelé nő tovább. Lágy alma.

Ne nézz a tükörbe, ha kérhetem! Aki csalódik, mindenben csalódik, menekülne, ha tehetné,  de nincsen is hova, s mára már értelme sincs, s a rosszkedv szembejön veled, magadra, ha nézel, ezt fogod megpillantani, s ez magában is visszatartó erő: elhagyatva mindenek által.

„Jó, jó!. . . adok írást – Károly emígy szóla -  Akár Arany bullát, ha időm lesz, róla:  De most, riadalmán ily szörnyü veszélynek,  Mi helye, mi sorja efféle beszédnek!”

a csillagok hunyorgása olvadjon fel lábad zsibbadásában. érezd ahogy a szavaid a víz szavaivá lesznek és hangyák hordják szét tüdődből a hangod.

A költői táj ege hideg és idegen a szilárd földről nézve,    de ha a betűk zenéje  feloldja a józan ész-övet,    és lemossa a célszerűség  mérgezett ingét, 

aki korán elveszít ajtótól ajtóig zuhan összemosódik a belépés a kilépéssel nem tudja hova érkezik távozik sovány lesz  illatos hajú lányok zongoráznak a bordáin

Már nem félek a tekintetedtől, álmomban csak magam vagyok, hagyd  aludni magadat is, és sűrűn kérj bocsánatot.

A dombok ott hegyek, a síkság se alföld – csak a hegyek alja.

A szerelemes versem hazafelé már csak egy akciós vodka, 
egy rendetlen hálószoba, egy félig kiszáradt kaktusz, 
és egy menhelyről megmentett kutya.

A magyar pusztán nőttem én is fel, veled együtt, őriztünk nyájat. Embernyáj lett az emberiségből… ezért faggatom néha én is a tájat.

A halál az élők múzeuma. Bugyorrá  süllyed a szép.

A csapból visszafele folyik a víz,  a Föld magja felé rohanunk, közben egymás gerincével feszítjük ki a világot. 

Nem tudom, mit jelent érteni. 1350 köbcentiméteren egy csekélyke világ is alig fér el.

ha rügyfakadáskor meglelnénk mindet újra vajon fontosak  lennének-e még

Harag, haszonélvezőid fűtik pokoli kazánod, elnyűvöd az idegeket, a testeket lehasználod.

A kard a kezekből kihullt, mobiltelefon vette át helyét, Olyan lánc, amit önként csatolunk fel. A kávéház üres, az utazások gyorsak, Meg sem írja senki. A levelezés, Sándor, képzeld egy pillanat, A romantika ciki, s már a szekér sem szalad.