alaktalan jelek mindenhol, korán van még az  elmélyült íráshoz.

a mindennapok közönye, mint a húsdaráló, mindent-mindennel összedarál

szerte szaggatott rögöt örököltem  felettem sziszegő felleget 

Jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem. Csak a hajó.

Letérdelő idő,     és benne emberek,

Korán rózsaszínesedő szemem jelzi, az Emlékközpont erős blokád alatt van.  Cirkuszfény sorvad mindkettőből, élettelen buborékká alakulnak,

a következő évszak titokzatos fátyollá szelídül mint az erdőben a köd

Remény csepereg, fák ágai fáznak.

ébresztőre időzít a félelem.

Számolom a csontokat, a perceket. Érted vagy értem? A részem kiszolgáltatottságát most is félem, az arcodat betakarták. A térbe kút ömölt.

A füst utat tör magának a porfelhőben, kutatja a neki szánt új ösvényeket,  hány maratont kell még futni? Vézna válla kihúzza magát, hadakozik. 

Nem beszélünk, egyre közelebb ér vállunk,  az ablakon túli szélben bíborra pirulnak a kerengő levelek, szemed mély éjszakába zár. 

ki az utcasarkon álldogál
a benső végtelen végein
a szélre vigyáz
körötte felszeletelt világ
ráhangolja a jelent a múltra
a többi napfény
máz
későn veszi észre
csak a lélek szunnyad
a papírlap szélein
semmi-vár

Idővel persze minden elfogy, minden a végére ér,
kivéve magát az időt,
de azon nem sok rágni való van és csak szomjasabb leszel tőle.

Északnak dőlnek a fák, férgeik helyén üregek.

karon fogsz, mint a lelkesedés: szeretsz, szeretlek. 

És most itt állok ez alatt a közhelyes, ám hatalmas, kék tükörtojás alatt, ami felé nevetségesen és hiába nyújtózkodnak a tízemeletes panelházak,

a szilvafa fattyúágai között emelkedik süllyed a nap

Vesta papnője, a Vesta-szűz vigyázza, hogy égjen feszt a tűz.

A nyár  Jelenideje Elviselhetetlen