Szúnyogposta

Elnyomtam egy szúnyogot,
két ujjal összemorzsoltam.
Kis fekete piszok.
Milyen alapon végeztem vele,
én, aki egy sokkal egyszerűbb

„Utálom a bálványt. Aki szeret: megőriz lelki szemeivel"

szeressen 
mindenkit
szerteszét

Isten megteremtette a világot, de sohasem mondta,  hogy műve készen

Az emlékezés égtájait rózsafából faragták,
és bársonnyal bélelték ki.

külön külön
de megfagyunk reggelre

végül kővé zsugorodik egy tenger mélyén.

mint hattyú úszik eléd,
rád sziszeg, ha közel merészkedsz.

Mulatod az árnyékban az időt, Uram. Azt mondtad, 
megmutatod magad

Akaratom soha ki nem merülő  energiája vagy

figyeld hányféle  állat is vagyok szólíts a régi nevemen

a megérkezés hazugsága nélkül csak a jövés-menés marad

Még a szerteszórt vércseppek is feldühítik a tengert

Halkan mondom, te vígan fogadod,
szerelemmel szeretni, hát itt vagyok,
szerelemhegyek pőre válladon,
hegyeid terhét önként felvállalom.

megszűnhetetlenül táncol egy fapadlós, puritán templom ürességtől kongó boltozatai alatt.

lefaragott márvány az idő

Fölfelé igyekszik itt minden

a tél angyala bont hófehér szárnyat

ő ki a hajnal előtt jár mécslángként a hegyeken illan amint a nap eljő nyargal a köd hátán százszemű harmat nézi hol jár merre tekereg csendül a gyermekláncfű zizzen a búzavirág

Hallom belülről nevetni a szfinxet