A visszacsorgó
jövőtől megnőtt pillanatban
ragyogni kezdtek

Fény fut torz üvegen. Múltad visszazokog

Elmosódik ahogy táncolunk 
a képen.

hazudni kell valami igazat  mielőtt elalgásodnak az álmok…

és mi lesz a fákkal ezekkel a zöld teremtményekkel amelyekre sosem figyelünk

Szirén ének vagy fennkölt imádság,
Ki szab határt szavaimnak?

A világ most rajtad jót derül.

Uram, nem lehet csodákat tenni, nem erre teremtetted e bolygót

A felszín látszólag jóval nyugodtabb, a füttyentés messzeszáll a széllel

olykor csak a füst foglalkoztatott,
ahogy a kéményekből szállogat, 
aztán a rendszámtábla érdekelt,
mást sem rajzoltam füzeteken át,

Csillagokat nézünk vacsorára, körbeülünk hideg asztalokat.

A vattától fuldokolsz, te vagy a nő a képbe zárva.  A szádból egyre peregnek a vattacsomók. Kilökik őket az idegen szavak. Oldalra fordítod portré-fejed. És a világ eltűnik. 

Templomot építek égből, földből és levegőből

kivirágzik az ember életfája,
ha vele van a szeretet

álmában megöli az eltévedt gyermekkatonát. földbe ássa magát, reszket.

közös egünk  napjai, úgy emlékszem, így mondtad, átkékítik a távlatokat,  lüktet, rájuk nyúlik a horizont.

Meg kell írnod azt a mondatot a halálról, amit idézni lehetne a tőled

éjjel is nappalokról álmodnak, így élnek örök fényességben.

Álmukban beszélnek a kövek Fényből esnek a felhők

búvópatakként rejtőzünk 
időnként összemos minket
egymással az Isten