Halkan mondom, te vígan fogadod,
szerelemmel szeretni, hát itt vagyok,
szerelemhegyek pőre válladon,
hegyeid terhét önként felvállalom.

megszűnhetetlenül táncol egy fapadlós, puritán templom ürességtől kongó boltozatai alatt.

lefaragott márvány az idő

Fölfelé igyekszik itt minden

a tél angyala bont hófehér szárnyat

ő ki a hajnal előtt jár mécslángként a hegyeken illan amint a nap eljő nyargal a köd hátán százszemű harmat nézi hol jár merre tekereg csendül a gyermekláncfű zizzen a búzavirág

Hallom belülről nevetni a szfinxet

a néma várakozásban eleven csillagok suttognak

Valakit tömjéneznek éppen. Ne préseljetek balladába.

A vén macska álmában dorombol,  Nyújtózik, megálmodja a változó időt.

Régi fotókon polaroid
anyáink tengerzajjá omlanak, 
majd felébrednek

Örökké tart a játék, és  minden pillanatban  győz valaki.

Amíg én is itt laktam a házban, a tisztáson, az erdő közepén, én sem tudtam, mi az erdő. El kell menni innen ahhoz, hogy megtudd. És visszanézni. Akkor, de csakis akkor, egy csapásra megérted.

holdtutajod széthullott amid volt most ránk hagyod széllel bélelt kabátod gomblyukában magányod

Csak álmodom magam, kacajba fulladón meleg karácsonyt, s mint a jó gyerek, gomolyogatom szipogva csendbe hullt valóm, jajongni többé én már nem merek.

egy angyal ül; hidegtől kék a szája.  egy angyal ül; karácsony hajnalán. 

A ködbe burkolt,  Karácsony előtti délutánon,

Egy kisgyerek a park füvében térdelve sír, sírása imádság, Istent kéri, hogy figyeljen, hogy most, most az egyszer csak rá figyeljen.

Lassan már csak ez köt szülőhazámhoz gondolom olykor keserűen mint a szesz ha borotválkozás után  a számba szivárog egy cseppnyi. 

Elfárad az ember mindig Szophoklész mögött. Ha nyertem is, ő írta a szépséget, én az igazságot, mindig az igazság a második.