Tükörbe néztem.
Mióta a Földön vagyok, öregedtem néhány évezredet.
Rég megszűnt a lávafolyás, magmává szilárdultak vonásaim.
Szám áramlásvonala mentén már repedezik a gránit, a gneisz.

Nincs
más, csak a káprázat
Lépcsők futnak fel a csigolyáimon
A veranda üvegajtaján át
istenből kihagyott arc

Nyár elején furcsa dolog történt: a szőlők mögött az öreg, elhagyott mészégető telke mellett egyik napról a másikra építkezésbe fogtak. Legények dolgoztak, téglát hoztak, malteroztak, szinte pillanatok alatt felhúzták a falakat, rá a tetőt, s csakhamar egy nagyon takaros, fehér kis ház kerekedett az elhanyagolt, megüresedett telken.– Vesztergom Andrea novellája.

vagy eltéveszti, tócsa lesz a fűben,
és körülállják azok megrendülten,
kik megmenthették volna, volt idő,
lekésték mind. A fű majd újranő,

--- a hó alól kikandikált a pázsit:
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.

A kínaiak úgy gondolják, könnyű világra jönni és elmenni is könnyű. Én úgy gondolom, jönni könnyű, menni nehéz. Lassan megszokjuk és megszeretjük az életet.

Igazad van, Pascal, az értelem lassan működik, mert sok szempontot kell figyelembe vennie, az érzelem egy pillanat alatt dönt és mindig kész a cselekvésre. Én lassan működöm, pedig nekem is vannak érzelmeim.

Ahogy öregszünk, kerékbe tör minket saját felnőtt egyéniségünk, mondod. Nem olvashatunk el minden könyvet, nem élhetünk végig minden életet. Sorsunk korlátoz, kiabálod megint. Mindenkit korlátoz a saját sorsa. Engem ez a tény megnyugtatott.

A műnek talán lesz ideje várni a megőrzőkre. Ki tudja várni, míg az őrzők betérnek az ő igazságába. A mű segít az alkotónak és az őrzőnek is. A mű a magát elrendező igazság valamilyen alakban, egyúttal az igazság megőrzése is.

Nekem az akvarisztika fájó tapasztalat. Itt, ahol a világ véget ér, túlságosan valós. Az akváriumtudósok a börtönhalak szakértői. A tengerbiológusok a szabadhalak ismerői. És nekem mindkettőhöz túl sok közöm van.

Míg a megértés megsokszorozza a világot,
a megélés csak önmagát mutatja föl,
teljes egyszerűségében.
Az egyik viszonyít, a másik leválaszt.

Üres tönkszemekkel figyelem a szóirtást,
S ahogy haladok, erőmet próbálom
Egy-egy ágon. Könnyen törik.

Most Szonja baba meg én újrajátsszuk a múltat. Most, hogy nagyobb vagyok, és már nem forog velem a világ, nincs más választásom.

S a könyvoroszlánt neked majd kell úgy, valakinek
úgy kell majd megírnia, megrajzolnia szamárcsonttal
a homokba, vagy ollóban, kétágú kalligráf tollban végződő
kézzel, mondatokkal, hogy épp a végét járja

mert elengedni nem tudja, vele távozik,
vagy ha szállni tud,
vele repül [forézia] el az innen számított másvilágba,
új vadak, új betűk stb. nyüzsgő kontextusába

Ebben az álomban (meglehet) felébredek:
süllyedő, emelkedő hegyekre, betűkövekre
(kőbetűkre) lépve mindig egy-egy szigeten
találom magam; s ott, valamiféle szárazulat közepén

Ami hír a világról, azt a bőröm küldi,
azt is, hogy szalad át valami az arcomon
(neve még nincsen),
s számára ez a skin szubkontinens

A Kárpát-medencét megbénító vihar miatt
Szükségállapotot hirdetünk
– Jelentette ki este Radák a sajtó képviselőinek. –
A Dunántúlon életbe lép a legmagasabb…

A krízisközpontba sorra futottak be a jelentések./ A környéken harminc-negyven vonat / Akadt el rémisztő torlaszokban, / Utasok ezrei voltak kénytelenek / A szerelvényen tölteni az éjszakát.

„Számítanak rá, Tóni bácsi. Tudja, minálunk nagyüzem van”, Mondta Franci, fontosan. „Maguknál igen,
De magukon kívül nem dolgozik ilyenkor senki. Egy hivatal sincs nyitva, alig jön busz. Taxi pedig?”