Tele szájjal megy a licit, néha rá is dobnak picit,
ki hányat ölt, mennyit lopott, adót csalni ki hogy szokott.

Csakhogy én
a magam állatorvosa vagyok,
én döntöm el, vannak-e sebeim
és kell-e őket nyalogatni

Azt hiszem, a szerelem mellett az idő, az elmúlás a költészet leggyakoribb témája. No meg a gyerekkor: szerencsés esetben a versekben azt a fajta látásmódot, a világ megélésének azt az intenzitását sikerül feleleveníteni, ami a gyerekkorra jellemző – Varga Melinda interjúja Rakovszky Zsuzsával az Állapotváltozások című, készülő verses regényéről, a Célia című regény és az új mű rokonságáról, szerepversről, fontosabb regényeiről.

Rakovszky Zsuzsa lírai munkásságának átütő ereje, jelentékenysége abban áll, hogy a világ és saját maga közé beépíti a hétköznapi, beszélt nyelvet, a hagyományos irodalmi nyelv a köznapival keveredik, szereplői, témái élnek, megelevenednek, az olvasó úgy érzi, a probléma a sajátja (is). Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, a mindennapok metafizikáját teremti meg költészetében és lírai prózájában egyaránt.

Nézd túl közelről, és eltűnik a világ,
nézd messziről: eső-csíkozta ablak.
Ne is reménykedj, hogy mögéje látsz,
csak téged tükröz vissza önmagadnak!
Percenként változó felhőalakzat,
te látsz belé tevét vagy madarat.
Csupasz tény nincs: hogy mit tartasz igaznak,
azon múlik, hogy ki vagy te magad.

A vers pontos időtér-kronométer,
fájdalmak foszló vásznát szövő rokka,
zsebtükör, melyből visszanéz
ijesztő macskamaszkom.

Egy napra még visszatér a nyár,
végigbiceg a kórházfolyosón,
csattog a mankó, ahogy elhalad,
mit kerestek itt,
hol a madár se jár.

Unalom, szorongás és rossz emésztés
fakítja sárgás szürkére a bőrünk –
szürkék vagyunk, akár az árnyak,
sápadtak, mint a holtak szelleme,
mert azok is vagyunk:
mozgó, táplálkozó, párzó halottak!

Az idén Kossuth-díjat kapott Farkas Árpád olvas fel verseiből.

Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.

Simítsd csak arcod vissza, jóanyám
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő,
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.

„A versnek magának nincs vége, a vers marad olyan szerepkörben, mint bármelyik, még a medicinában is használatos eszköz, amelyik tisztítja az ember érzelmi járatait” – a Bogdán László beszélgetése a Kossuth-díjas Farkas Árpáddal.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Mint a tej, fut ki a völgyből a jóság,
a bűn
alkohollánggal, kékesen ég.

A halál után valójában semmi nem lesz más,
mint az életben vagy az álomban. Ugyanaz történik,
csak nem lineáris idősíkban éljük meg.

Egy tömbház padlásán laksz átutazóban.

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben.

Rónai-Balázs Zoltánnal Varga Melinda beszélgetett.

Jakatics-Szabó Veronika festménysorozata az alvó Botondkát jeleníti meg. A kis múzsa lénye A hónap alkotója rovatunkban Rónai-Balázs Zolán verseit fűzi egybe.

Az én űrhajómban már rövidülnek nappalok,
a sejthalál kis technikusai bütykölgetnek rajtuk,
bizonytalan határidővel, és mégis,
mintha minden évvel egyre
gyorsabban járna a kezük.