Rakovszky Zsuzsa lírai munkásságának átütő ereje, jelentékenysége abban áll, hogy a világ és saját maga közé beépíti a hétköznapi, beszélt nyelvet, a hagyományos irodalmi nyelv a köznapival keveredik, szereplői, témái élnek, megelevenednek, az olvasó úgy érzi, a probléma a sajátja (is). Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, a mindennapok metafizikáját teremti meg költészetében és lírai prózájában egyaránt.

Nézd túl közelről, és eltűnik a világ,
nézd messziről: eső-csíkozta ablak.
Ne is reménykedj, hogy mögéje látsz,
csak téged tükröz vissza önmagadnak!
Percenként változó felhőalakzat,
te látsz belé tevét vagy madarat.
Csupasz tény nincs: hogy mit tartasz igaznak,
azon múlik, hogy ki vagy te magad.

A vers pontos időtér-kronométer,
fájdalmak foszló vásznát szövő rokka,
zsebtükör, melyből visszanéz
ijesztő macskamaszkom.

Egy napra még visszatér a nyár,
végigbiceg a kórházfolyosón,
csattog a mankó, ahogy elhalad,
mit kerestek itt,
hol a madár se jár.

Unalom, szorongás és rossz emésztés
fakítja sárgás szürkére a bőrünk –
szürkék vagyunk, akár az árnyak,
sápadtak, mint a holtak szelleme,
mert azok is vagyunk:
mozgó, táplálkozó, párzó halottak!

Az idén Kossuth-díjat kapott Farkas Árpád olvas fel verseiből.

Voltam ki voltam
Szószaporító korban
Írógép-billegető.

Simítsd csak arcod vissza, jóanyám
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő,
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.

„A versnek magának nincs vége, a vers marad olyan szerepkörben, mint bármelyik, még a medicinában is használatos eszköz, amelyik tisztítja az ember érzelmi járatait” – a Bogdán László beszélgetése a Kossuth-díjas Farkas Árpáddal.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Mint a tej, fut ki a völgyből a jóság,
a bűn
alkohollánggal, kékesen ég.

A halál után valójában semmi nem lesz más,
mint az életben vagy az álomban. Ugyanaz történik,
csak nem lineáris idősíkban éljük meg.

Egy tömbház padlásán laksz átutazóban.

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben.

Rónai-Balázs Zoltánnal Varga Melinda beszélgetett.

Jakatics-Szabó Veronika festménysorozata az alvó Botondkát jeleníti meg. A kis múzsa lénye A hónap alkotója rovatunkban Rónai-Balázs Zolán verseit fűzi egybe.

Az én űrhajómban már rövidülnek nappalok,
a sejthalál kis technikusai bütykölgetnek rajtuk,
bizonytalan határidővel, és mégis,
mintha minden évvel egyre
gyorsabban járna a kezük.

Így megy a világ is előre,
tanulván új s új korszakot.
Nem tudva mi lesz, és nem tudva, hogy lesz,
igyekszik, időnként lerogy.

A költemények eszenciája, szómágiájának alapja nem más, mint a szeretet, ezért egyetemes, bárki számára kódolható lírává tud válni. Az első ’botondka’ az Irodalmi Jelen nyári képeslapblokkjában látott napvilágot, a költőt lapunk motiválta a folytatásra. Januárban A hónap alkotója rovatunkban ezt a folyamatot követhetik nyomon.

Turczi István versfordításaiból

Turczi István műfordítói munkáiból két költő alkotásait mutatjuk be. A válogatás Edwin Morgan skót, és Philip Hodgins ausztrál költők lírájába enged betekintést. „A közös bennük, hogy mindkettejüket személyesen ismertem, és már mindketten halottak. Morgan világhírű, Philip nevét azóta elfeledték, én nem” – ajánlja a szerzőket Turczi István.