„Szerintem alapvetően az a mi nemzedéki élményünk, hogy pont akkor váltunk felnőtté, amikor kezdett kiderülni, hogy a rendszerváltozás utáni világ mégsem olyan vidám, biztonságos, szép és jó, mint ahogyan gyerekkorunkban, a boldog 90-es évek tájékán, a hirtelen nyakunkba szakadt demokrácia idején megszokhattuk.” – A hónap alkotójával, Kántás Balázzsal Laik Eszter beszélgetett sok más mellett a kritika jelenéről, valamint a költői „pályaelhagyásról”, ami azért mégsem teljesen igaz…

Úgy a húszas éveim végén elhatároztam, hogy csak olyasmit fogok leírni, aminek az igaz voltáról meggyőződtem. Nagyon kevés az, amit biztosan tudhat az ember, miközben én semmit nem akarok az utánam következőkre hagyni, aminek hiteléért személyesen nem tudom vállalni a felelősséget. Sok jeles szerző egész más poétikai alapvetést követ, de nekem ez lett a vezérfonalam. – Mezey Katalinnal költői és prózaírói munkásságáról beszélgetett Varga Melinda.

Lecsöppent a
Krisztus vére
az orbáncfű
levelére,
az orbáncfű
virágjára,
aranyszínű
pártájára.

Mezey Katalin hitelessége több más mellett abban rejlik, hogy a mindennapok szépségeiből, például egy muskátli leveléből, pacsirtából, rigóból, trolibuszból, utcát mosó autóból képes poézist teremteni. Nem kellenek nagy szavak, ideák, eszmék, hogy a magánélet, a kisgyerekeinek esti betakargatása, a test, a nőiség, a szépség és ifjúság tünékeny valója, a kert, a rét, a nagyváros igazi nagy verssé nője ki magát. A költő az apró pillanatokból sző csodát, meglátja a kicsiben az egészet, a teljességet

Szólít Isten, és mégis maradok, érzem, hogy itt itthon vagyok, körül mindenütt baj, gond, fájdalom, mégis reménnyel ébreszt hajnalom,

Szélcsendben nézem: mint egy pillanatfotón, áll a vágta és áll a végtelen

A múlt, az elmúlás, a nosztalgikus emlékidézés, a tragikum súlyos elemei Mezey Katalin prózai munkáinak. Egy vele készült interjúban így vall erről: „Legfőbb múzsám egyébként is az elmúlás. Azok a sorsok, életek, amelyek elmúltak, de nélkülük megérthetetlen a jelen.

Mariska tornyos kontyára kötött fehér nejlon kendőcskében a vasalóállvány mellett állt. Morgolódva vette le a férfi válláról a méltatlanná vált ruhadarabot. Lekefélte, vizes ruhával átdörzsölte majd nedves vászon alatt gondosan átgőzölte. A férfi ezalatt prüszkölve, fújtatva lezuhanyozott és evés vagy egyetlen szó nélkül bedőlt az ágyába.

Van-e székely költészet, milyen a székely közéleti líra, meg tudunk-e küzdeni saját démonainkkal, hogyan motivál írásra a csend, miért fontos a humor, az önirónia – Muszka Sándorral interjúztunk eddigi költői munkásságáról.

Muszka Sándor líráját nem ajánlom nyári olvasmánynak, de ajánlom esős napokra, amikor van időnk több órát is versekre áldozni. Ezek a versek segítenek közelebb kerülni saját belső világunkhoz, őszintébbek, sebezhetőbbek, de sokkal emberibbek leszünk általuk. Verset olvasni kicsit terápia is, lelki szanatórium, ahol mi magunk vagyunk az orvosok.

Fejük fölött a nap,
fejük fölött a hold,
mögöttük ezeregy éjszaka.
Marcangolja csontjaikról a húst
az impotens szerető.

Kő gurul, csobban, ezer szerelmes
apró hullám kel, lankad, majd elsimul,
leülepszik a felkavart iszap,
a tó
már nem emlékszik rá.

A Szégyen versszereplői a pokol tornácáról érkeznek, a feneketlen dögkútból, onnan, ahonnan nincsen visszaút, ahol az átkozottak élik végnapjaikat, kiket a föld sem fogad szívesen magába, nem látják már meg soha, s tán nem is óhajtják a napfényt. Elfelejtenek embernek lenni, árnyékvilág az övék.

Démonokkal veri a kártyát,
vért köhög fel.

Költő, szerkesztő, az Irodalmi Jelen kritikarovatának vezetője, de mindenekelőtt „simonadri”, akire nehéz nem odafigyelni, ha mikrofon elé áll egy-egy esten. Verseiből egyszerre árad a melankólia, a humor és a szenvedély. Hogy e három miként fonódik össze benne és a műveiben, többek közt erről beszélt munkatársunk, a nemrég Bella István-díjjal kitüntetett Simon Adri.

A belvárosi épületek homlokzatát is belakják
a szapora lények, eszi a vakolatot a maró ürülék.

Az őszökkel meghal bennem egy távoli, halkuló gyerekdal, amit nem hallok már lassan negyven éve, nagy égi hangtárban hever félretéve.

Ez az ősz sorvadás. Az őszökkel meghal
bennem egy távoli, halkuló gyerekdal,
amit nem hallok már lassan negyven éve,
nagy égi hangtárban hever félretéve.

Lopakodó, gyilkos ösztön ébred
az emberben, mint minden állatban.
Izmai izzasztó lázban égnek,
állapota többnyire áldatlan,
ráunt az erősek mítoszára

Nem szégyen az, csak hogyha rongyos.
Az ingnyak megfordítva olykor
szebb, mint új korában.