Egy fiatal, az élet önnön erejével hivalkodó harsány, túl nagyratörő, szerelmes mosolygás.

  ki istenek tüzében edzette magát nem érez fájdalmat

ellenérték nélküli csöndben  a távolság bizserget 

Ott voltál velünk a rettenet éjjelén.

a fák alól kint a csend kiles, itt-ott bekúsznak téli párlatok

az árnyékod lettem volna a sötétségben is veled maradva

mindenki halászkunyhókban
formálgatja néhai testének képmását 

zúg a fej, csíp a fény, 
csap csöpög, cső törik, 
vér kering, szív megáll. 

az ég bokrai alatt ül az éj szellő simogatja szárnyait

Karpó istennő leengedi kontyát, s szétteríti azt sárgálló bánatom avarszőnyegén.

Mintha kint az utcán száz tea gőzölne, borulnak a házak októberi ködbe.

Harckocsik a fellegek, harckocsik az emberek.

hét napja kiáltom nincs ellenség ne lőjetek ti barbárfejű árnyékok

Úgy szeretnék szabad úr lenni,
a kelő nappal sohase kelni,
de lenyugodni sem a nappal,
királyokat ölni szavakkal.

azt kéred, hogy bízzak benned,
de hogy tehetném, ha szemem és fülem 
megcsal, ha tapintásom mögött
érzékeny csillagködök húzódnak,

Elfelejtettem elmesélni zongorafutamaid,  kalimpáló hangok táncát az ajtó alatt kiszűrődő fénynyalábon.

nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és a teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága

elfoly lassan vérem  elvirágzik lelkem tavasza

Arcán gyönyör. Forró harc nyomai.

Bonts ki, majd takarj be vágyaiddal, imádd az utolsó gonoszt