A költő minduntalan visszakérdez

Az egyik legfontosabb kortárs román költő – mutatta be pénteken este az aradi Jelen Házban Dinu Flămândot a Jelen Házban összegyűlt magyar és román ajkú hallgatóságnak Vasile Dan, a Romániai Írók Szövetsége aradi fiókjának elnöke. Az est apropóját a költő magyarra fordított verseskötete jelentette. Az Ember evezővel a vállán című könyvben megjelent költeményeket Pethő Lorand ültette át magyarra.

A beszélgetés, melyet házigazdaként Böszörményi Zoltán irányított, könnyedén indult, már csak azért is, mert Dinu Flămândot meghatotta a nagyszámú résztvevő, és szívesen mesélt a kötetről, saját életéről, a költészetről.

Elsőként a kötet címét világította meg, felidézve Odüsszeusz történetét, akinek a jóslat szerint viszontagságos utazása nem ér véget hazatértével, röpke egy nap után evezőt kell a vállára vennie, és ismét vándorútra indulnia, ezúttal nem a tengeren, hanem gyalogosan, a szárazföldön. Útja elviszi egy olyan néphez, amely nem ismeri a tengert, így az evezőlapátot is péklapátnak vagy magtisztító lapátnak nézi. Ahhoz, hogy visszatérhessen otthonába, áldozatot kell bemutatnia Poszeidónnak, amely a megbékélést szolgálja a tenger istenével, kinek fiát korábban megvakította. Az evezőnek, mint a tengeri utazás kellékének a megismertetése azokkal, akik soha nem láthatták a hatalmas vizeket, egyfajta szimbolikája annak, hogy soha nem szabadulunk önmagunktól, mi vagyunk azok, akik dacolunk a tengerekkel, akik folyamatosan kihívjuk a sorsot.

A valóság, a körülötted lévő dolgok sok problémát felvetnek, arra kényszerítenek, hogy olyan kérdéseket tegyél fel, amilyeneket még előtte soha, és akkor elkezded az utazást előre-hátra, a múltadba és a jövődbe. „A végső kérdés mindig az, az hogy ki vagyok én, miért élek, mi történik az életemmel. Vajon jogom van élni, mit jelképezek én? Ezek azok a kérdések, amelyeket szerintem egy költőnek fel kell tennie” – mondta Dinu Flămând a költészettel, a verssel való viszonyáról beszélve. „Mindenki tesz fel kérdéseket, de a költőé az az átkozott privilégium, hogy nem tud megállni a kérdezésből, ameddig azok fel nem erősödnek, és akkor titeket is bevon, gyertek, kérdezzük meg Szibillát. Nem tudjuk, ki az, nem tudjuk, valóban ismeri-e a jövőt, de higgyetek nekem, hogy ilyesmi is létezik, és egy pluszt ad az élethez. Én ezért a pluszért írok verset, és ebbe másokat is be akarok vonni. De nem azért, hogy babérkoszorúkat kapjak, dicséretet, hanem mert nem tehetek másként. Hagyod magad elbűvölni a szavak erejétől, észreveszed, hogy a szavak mögött erő van, és akkor előtör érzékenységed, a szavak életre kelnek, és sokkal többet mondanak mint a nyelv. Egy varázslat történik, amelyet a mindennapi szavakkal valósítasz meg. (…) Én magamról beszélek. A nagy kérdéseket ültetem versbe, és nagy örömmel tudom átélni a versbe ültetett egykori boldogtalanságom. És örvendek, hogy megtaláltam ezt a megoldást, ezt a metamorfózist, amely elhozza az önkifejezés boldogságát. (…) A gondolkodás metaforizálja a valóságot. Intelligenciád a szavakra támaszkodik, velük siklik, és nem tudod, hogy te kreáltad a szavakat, vagy a szavak kreáltak téged. (…) Ha nincs meg a nyelvezet, amely megfejtse, ami bennünk van, mintha süketek és némák lennénk.”