A fene sem gondolta, hogy így megijedek akkor.

Kutatóorvos vagyok, és elég jól beépültem ebbe az intézetbe. Nem kéne, hogy csip-csup ügyek miatt... Még a pártba is beléptem, pedig rühelem őket, de rájöttem, így nem csesztetnek majd. Régen elfelejtettem mindent, ami a szüleimnek fontos volt. Csak a karrier... illetve nem is. Csak hagyjanak békén. Hogy nyugi legyen, na.

Ezért aznap sem tűnt úgy, hogy bármi különös esemény várna rám. Átlagos nap ígérkezett. Hétfő volt, ezerkilencszáznyolcvanvalahány szeptember elseje.

 

– Jelentkezett egy gyerek a hirdetésre.

– Tudom, én vettem fel.

– És nem volt neked semmi gyanús?

– A nevére gondolsz, Péterkém?

– A nevére, Jánosom – mondom ennek a nyamvadt személyzetisnek, aki pártvonalon tör előre, mert nem ért semmihez.

– Azért is irányítottam hozzád – feleli, miközben a spenótját kavargatja. Az ebédlőben ülünk, és megpróbáljuk túltenni magunkat a hétfői menün. Spenót tükörtojással.

– Jó lenne, ha néha mákos tésztát is főznének – sóhajt vágyakozva János, akit Jánosomnak szólítok, mintha szeretném őt. Pedig utálom, mint a varangyos békát. Rühelem  őt, de a párttitkárt meg az üzemi négyszöget még nála is jobban. Tudják: igazgató, párttitkár KISZ-titkár, szakszervezetis. Hányinger.

– Úgy hallom, már a rendőrség is kereste – morgok.

– Jelentéktelen ügy – véli ő. – Stoppolt, és elkapták káemkáért[1], mert nem volt munkahelye néhány hónapig.

– Olvastam a jelentést. Átküldték a rendőrkapitányságról. De mégis... kell nekünk egy ilyen fószer?

Megvonja a vállát.

– Mákos tészta – feleli sóhajtva, és kétértelműen néz. Legszívesebben belerúgnék, ehelyett tréfára veszem a dolgot:

– Több nap, mint kolbász – vigyorgok.

– Látom, már téged sem izgat ez a gyerek.

– Persze, hogy nem, de hát...

– Ha jól dolgozik, megtartjuk. Ha nem... – és itt a személyzetis egy félre nem érthető mozdulatot tesz a levegőbe. Tiltakozom:

– Ezzel a névvel nem lehet elkaszálni! Hallottad, hogy hívják? Sándor Sándor! Biztos, hogy a nagy Sándor rokona?

– Manapság semmi sem biztos – nyomogatja a homlokát. Mintha egy púp lenne rajta. Mintha hókon vágta volna valaki. Kár, hogy nem én.

– Nem néztél utána? – kérdezem.

– Te is tudod, hogy bizonyos adatoknak nem lehet utánanézni, mert szigorúan titkosak.

– Na, de ez talán mégsem titkos!

– Leülhetek ide?

A doktornő érkezik. Csinos. Én kapcsolok elsőnek.

– Éppen kérni akartam rá, kollegina! – udvariaskodom, ezúttal egészen őszintén. Kár, hogy ez a Katykó itt van. Mert így hívják. Hogy micsoda név ez?! Személyzetis név.

– Miről beszélgettek az urak? – érdeklődik a doktornő, és belekanalaz a spenótba.

– Hogy nincs benne elég fokhagyma – feleli fapofával Katykó, és hozzáteszi: – Elvtársak. Elvtársak vagyunk, nem urak.

Csak én látom, hogy a kollegina kezében megremeg a kanál, vagy ő is látja? Holnap már tudja az egész üzemi négyszög. Hajnal doktornő ideges lett az „elvtárs” szó hallatán. Mindig tudtuk, hogy reakciós, na de...

Biccentek a nő felé. Igyekszem megnyugtatóan nézni, akár egy hindu fakír vagy buddhista pap, sugározni, hogy fel ne vedd, bolond lyukból bolond szél, elfújja őket majd egyszer. Százötven évig sem lettünk mi törökké. Hogy mikor lesz az az egykor...? Költői kérdés.

Vagy én hatottam rá, vagy magától nyugodott meg, de szépen eszegeti a fokhagyma hiányos spenótot. Kecsesen eltartja a kisujját, amint a kanalat fogja. Arisztokratikus.

– Az új munkaerőről társalogtunk – mondom közömbös hangon. – Beválik?

– A molltérfogatot ki tudja számolni – feleli Hajnal doktornő, és kanalát egy kecses mozdulattal a tükörtojás alá tereli.

– Hallottam róla. Most mit csinál?

– Injekciózza az egereket.

– Ezek szerint tehetséges – vigyorog Katykó, a kretén. És én ezzel a kreténnel...! Még rágondolni is hányinger...!

– Meglátjuk – feleli Hajnal doktornő, és ráz egyet a loknis haján. Mert olyan van neki. Jól áll.

– Mindenesetre elég erős ahhoz, hogy lefogja a kutyákat, ha szükséges.

– Ezért is vettük fel – bólintok. – A doktornő állatkísérleteihez.

 

Otthon, éjjel az ágyban, zajra ébredek. Lámpát gyújtok, a zajforrás sehol, talán álmodtam, de hirtelen eszembe jut minden. Hogy ugyanúgy hívják ezt az egereket szurkáló gyereket, akit felvettünk, mint a főtitkárt! Talán mégis a rokona? És a doktornő? Nem is csodálkozott? Úgy nyomta magába a spenótot, mintha mi sem történt volna. Mintha nem azzal a névvel állna ott, és böködné az egereit az a srác, akit a minap vett fel Katykó... Na nem! Ilyen csak a filmekben van. A hülye kémfilmekben! Ráadásul ott az a káemká ügy. Mintha csak kitalálták volna... fedősztori. Ez az!

És akkor beindulok, akár egy terminátor. Egy Rambó, egy...

Kiugrom az ágyból, kirántom az íróasztal fiókját, és kihúzom a dossziét, aminek a borítójára valaki ezt írta rá fekete tussal: „Szigorúan titkos!”

A szívem hevesen dobog, amikor belelapozok. Az első oldalon, jól tudom ez áll csupa nagybetűvel: „ZAKATOLON”. Elég hülye név, nem tudom, miért ezt választották. Hülye az a dal is, meg az ugrálós tánc, ami vele jár.

De engem most nem a név eredete izgat. Hanem az, hogy ki kapta meg a dosszié másolatát. Mert ez is benne van a következő oldalon, a KAPJA felirat alatt. Ilyen szemmel még soha nem néztem ezt a vékonyka papírköteget.

Nevek. Hogy kinek küldték el ezt a dossziét. Köztük van a minisztertanács elnöke, az elnöki tanács elnöke, a szakszervezet főtitkára, de a legfőbb embernek, a párt főtitkárának, Sándor Sándor elvtársnak a neve nem szerepel. Vagyis ezért küldte el ide a rokonát, aki ezek szerint nem névrokon, hanem...

Nem sokat aludtam aznap éjjel.

Másnap névnapi buli van, kialvatlanul ücsörgök a jókedvű társaságban. Nyomom magamba egyik kólát a másik után. Naná, kocsival vagyok. A „társaság” helyettem is iszik, akár a kefekötő. Még ez a Sándor gyerek is. Sándor Sándor. És nagy szemeket meresztget Hajnal doktornőre. Az meg viszonozza. Már éppen arra gondoltam, lelépek, nem figyelem tovább ezt a kedves kis liezont, mikor Sanyika „bocsánat, mindjárt jövök” felkiáltással kiugrik a folyosóra.

A franc beléd, most aztán megfoglak! Nem tudom, miért gondolom ezt, honnan az ötlet, hogy követnem kell, talán egy isteni sugallat, vagy ördögi, mindegy most már. A lényeg, hogy felhörpölöm a kólát, és utána eredek. Látom ám, hogy nem a mellékesbe megy, hanem csámborog kifelé a folyosón! A lépcsőházban beszáll a liftbe.

Hogy az a piszkos...! Rohanok felfelé, kettesével veszem a fokokat, csak akkor lassítok, mikor meglátom, hogy a lift megáll a negyediken. Legfelül. A srác pedig megindul arrafelé, ahol a kísérleteket tartjuk! A szuper titkosakat, amiről csak ez az átkozott Katykó tud, no meg a négyszög. Az üzemi. És odaér az ajtóhoz, amelyen tábla van, és a táblán felirat. Ugyanaz, mint otthon az én dossziémon:

 

ZAKATOLON

 

Alatta: IDEGENEKNEK SZIGORÚAN TILOS A BELÉPÉS.

 

Egy vicces kedvű egyén még aláfirkantotta azt is, hogy: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

És látom, hogy benyit az ajtón. Mondjuk nekem ennyi elég is.

 

Nem tudtam eldönteni, szóvá tegyem-e a dolgot. Ám másnap a lengő ajtó résén át hangok szűrődtek ki, és a párbeszédet nem volt nehéz meghallanom, még a fülem sem kellett hegyeznem:

– Franciaágy volt ott, parfümillat és sötét függönyök! – suttogja félhangosan a galád a loknisnak.

– És tükrökkel borított fürdőszoba, aranyszínű zuhanyrózsával! Meg bárszekrény nyugati piákkal.

– Megkóstoltad? – kérdezi a doktornő.

– Dehogyis! Nem ment el az eszem.

– Senki sem látott?

– Nem hiszem. Csak kifelé menet...

– Mi volt kifelé menet?

– Mintha egy tűnő árny...

Nem bírom tovább, nagy robajjal belököm az ajtót.

– Mit kóvályog maga az intézetben, mint gólyafos a levegőben?! Semmi keresnivalója más emeleteken és más folyosókon! Magát Hajnal doktornő kérésére vettük fel, hogy itt segítsen az állatkísérletekben! Ha még egyszer meglátom máshol ténferegni munkaidőben, hát bizony Isten, kirúgom! – mondom még, majd faképnél hagyom őket. Mintha még hallanám, hogy mit mond neki Hajnal doktornő. Vagy csak képzelem?

– Lehet, jobb, ha nem jársz arra. Lehet, hogy Zsuzsát is oda hívták fel annakidején. Tudod, meséltem róla. Ki kellett rúgnom, mert meztelenül táncolt a férfiaknak, és utána nekem panaszkodott, hogy nem tudta, miket kérnek tőle. Nem tudta...!

Ezek szerint ott van a titkos kéjbarlangjuk. Mit is mondtál, mi volt az ajtóra kiírva?

– Nem emlékszem – vonja meg a vállát Sanyi, és elfordul. Nem bír sokáig azokba a gyönyörű szemekbe nézni.

 

– Kém – jelenti ki Katykó határozottan. – Most már egészen biztos. A nagyfőnök kéme.

– De akkor miért nem álnevet használ? – kérdezem.

– Láttad te is a titkos vetítésen a Tanú című filmet, vagy nem voltál ott?

– Amit betiltottak? Bacsó rendezte, ha jól emlékszem. Hogy jön ez ide?

– Volt ott egy mondat: „Az a gyanús, aki nem gyanús.” Ha a saját nevén jön, esetleg azért nem lesz gyanús, mert már elsőre gyanúsnak tűnik – fejtegeti Katykó szinte suttogva.

Ennyire nem kéne betojni, gondolom.

– És mert annyira átlátszó, hogy gyanús, ezért fittyet sem hányunk rá? – kérdem.

– Valahogy úgy, Péterkém, valahogy úgy. Mert mi is történt most? Első nap nyilván feltűnt nekünk a neve, hülyék lettünk volna, ha nem tűnik fel. Az álneve! Mert egészen biztos, hogy nem így hívják.

– Teltek-múltak a napok, és elaludt az éberségünk – bólintok, bár közben még mindig arra gondolok, mire ez a nagy felhajtás. Hiszen nem tilos, amit csinálunk. Nem tilos, de titkos, felel rá a másik énem. És a nagyfőnököt valakik, valamiért ki akarták hagyni a buliból.

– És arra gondoltunk, hogy tényleg csak véletlen a névegyezés, és nem gyanakodtunk – összegez Katykó, mint aki feltalálta a spanyolviaszt.

– Pedig gyanús kellett volna, hogy legyen nekünk! – teszem az eszem, mintha tényleg jobban izgatna ez az egész, mint amennyit az ügy megérdemel. – Na jó. De akkor most mit csináljunk? – teszem föl a kérdést.

– Egyértelmű – mondta Katykó. – Be kell vennünk a buliba.

– Adjunk neki Zakatolont? – hökkenek meg. – A szuper titkos narkót, ami fokozza a szexuális aktivitást, és amivel elárasztottuk Amerikát a kolumbiai drogmaffiának köszönhetően? Amitől dollár milliárdok érkeznek Pestre, és amiről még a nagyfőnök sem tud?

– Adjunk – feleli a galád. – Meg amit akar. Amfetamint, morfint, mindent! Hangosan viszont nem kéne ennyit fecsegned a szerről. A falnak is füle van.

Majd pont ő tanít engem óvatosságra. Ez a pártlétrán felkapaszkodott kretén. De lenyelem a mérgem. Inkább rákérdezek:

– Na és... mit gondolsz... mikor kezdjük az akciót? –

– Időzítsük a november hetedikei bulira. A vállalati ünnepély után karon fogjuk, és bevisszük a jóba.

– Hívjam fel Zsuzsát is?

– Hívd föl Zsuzsát is. És hozzon magával lányokat – bólint a személyzetis. És belecsap a tenyerembe.

 

Azért még mindig nem tudom eldönteni, hogy valóban álnév-e a Sándor Sándor, vagy nem. Ha álnév, és besúgó, akkor ki küldte? Az a bizonyos csoportfőnökség, amelyről nyíltan nem, csak suttogva beszélnek, és olyan, mint régen az ávó volt? Ha meg nem álnév, akkor véletlen egyezés, vagy tényleg Sándor elvtárs rokona?

Megtörlöm a homlokom, és gázt adok. Az autó vadonatúj Zsiguli, nemrég kaptam meg a Merkúr telephelyén. Ez is micsoda név... Mer...kúr. Mi aztán merünk. És kúrunk is. De hát miért is ne? Mi kísérleteztük ki, oké, hogy szemben gyártják a nagy gyárban, de nálunk van a próbaüzem! Ahová feljönnek a lányok kipróbálásra.

Megint csak arra gondolok, hogy nem olyan nagy ügy ez. Napfényes, őszi az idő, az úton alig van forgalom. Elkábítjuk ezt a gyereket, nem is kérdés. És mi van akkor, ha mégis értesül valamiképpen Sándor elvtárs a tervről? Egyáltalán, miért ne értesülhetne? Az üzletet már nem lehet leállítani, még a kolumbiai maffiavezér is járt Budapesten miatta. Vagy csak Bécsben? Végül is mindegy, hol járt...

Ez a Zakatolon akkor is a legjobb húzásunk, amióta áll az intézet. Sem előtte, sem utána nem sikerült kifundálnunk semmit, egyetlenegy új gyógyszert sem. Hát akkor meg árasszuk csak el vele egész Amerikát! Hadd fájjon az imperialistáknak! Hahaha!

És eszembe jutott, miféle örömök várnak rám a jövő héten. A vad szexparti, Zsuzsa bájai. Vajon hoz-e új lányokat magával? Valaki fiatalt, őszibarack cunájút? Felröhögök. Szép az élet még ebben a szar komcsi világban is! Bekapcsolom a rádiót. Egy régi Illés-szám csendül fel: „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ...”

Egyáltalán nem gondolom, és vadul belehúzok egy jobbos kanyarba. Akkor lép elém valaki. És a valaki nagyot pördül, amint a Zsiguli lökhárítója eléri, felszánkázik a motorháztetőre, és ott szembenéz velem. Azonnal felismerem. Az ifjú Sándor Sándor fekszik ott vérző fejjel.

A rádió még mindig szól az autó nyitott ajtaján keresztül: „Az idő lassan, lassan eljár feletted.”

 

Baleset volt, a rendőrök is ezt mondták. Hiszen nem volt ott se járda, se zebra, semmi, ami indokolta volna a kóricálást. Gyorsan sem hajtottam. Vadul, no, igen, ez igaz. De az a három piros hasú, amivel megkentem a nyomozót, megtette a magáét.

Akárhogy is történt, ma már csak egyetlenegy Sándor Sándor – vagyis a főtitkár elvtárs –, kóvályog a földgolyón, megnyugodhat a kretén barátom, Katykó. Hogy meghalt egy ártatlan ember? Sokakkal előfordult már.

A bulit azért nem mondjuk le.

 

– Jól elintézted ezt a Sanyi gyereket – mondja nekem Katykó a titkos labor felé menet, és nekem ekkor kezd elmenni a kedvem az egésztől.

– Véletlen baleset, érted? Véletlen volt.

– No persze – mondja ő csúfondáros hangon. – Ezért kapott a főhadnagy elvtárs három piros hasút, ugye?

– Kijár már neked egy nagy verés – morgok, pedig legszívesebben leköpném magam. Nincs mese, ugyanolyan züllött, korrupt alak vagyok, mint ő, sőt sokkal rosszabb, mert én ezt még tudom magamról, ő viszont zsigerből csinálja. És soha nem lesz nekem olyan tiszta szerelmem, mint Hajnal doktornő és az ő Sanyikája között, aki tehetségesen döfködte a tűt az egerek gyomrába.

Végül is már mindegy. Dugom a csajokat Katykó mellett, akivel kölcsönösen lenézzük egymást, és tűröm, hogy bedobja nekem az évszázad viccét, miközben Zsuzsa rajta lovagol.

– Tudod, mit mondott volna... most... a nagyfőnök? – kérdi tőlem vigyorogva. – Ez azért... ez azért... mégiscsak jobb, mint a krumplileves!

Ebben maradtunk.

 

[1] Közveszélyes munkakerülés