Egy dolgozatomhoz Friedrich Schiller-verseket kellett elolvasnom, s ahogy az interneten keresgélek, szemembe ötlik a világhírű közös Goethe–Schiller-szobor, Ernst Rietschel alkotása. A 3,7 méter magas bronzszobrot 1857-ben avatták Weimarban, a városi színház előtt áll. Szobrukhoz a közös nemzeti célképzet, az azonos világnézeti és esztétikai felfogás szolgáltatott alapot, mely barátságukat összeforrasztotta, jóllehet tíz év korkülönbség volt köztük. Alkotói kapcsolatuk felbecsülhetetlen termékenyítő hatást gyakorolt a német irodalom fejlődésére. Goethe Schiller korai halála után élete végéig ápolta barátja emlékét, egy halhatatlan költeménnyel is áldozott neki. (Epilógus Schiller „Harang”-jához). Közös szobrot kaptak a Grimm testvérek is, méghozzá nem is egyet. Ők tudományos tevékenységükkel és meséikkel váltak világhírűvé.

Úgy vélem, ikerszobor nemcsak világirodalmi nagyságoknak dukál, hanem minden olyan jelentős írópárnak – legyenek bármilyen nemzetiségűek –, akiknek szoros eszmei, baráti kapcsolata hozzájárult az irodalom fejlődéséhez. De vajon vannak-e nekünk is kétalakos írószobraink? A kutatás részeredménnyel járt, mert bár akadnak a történelmi Magyarország területén ilyen alkotások, mégis sokkal több olyan nevezetes írópárost ismerünk, akiknek nem állítottak szobrot.

Az alábbi tanulmányban a megvalósult szobrokat mutatom be, majd azokat az íróbarátságokat, amelyeket éppúgy bronzba vagy más méltó anyagba lehetett volna önteni.

 

Akiket megformáltak

Nagyszalontán, a Csonkatoronyban található Petőfi Sándor és Arany János közös szobra (1957), melyet Kolozsvári Puskás Sándor (1928–2020) alkotott.

A nagyszalontai Arany–Petőfi-ikerszobor a népszeretet és a magyarságtudat szimbóluma, evidenciája. Az ő meghitt barátságuk a két német zsenijére emlékeztet. Ezt a baráti kötődést, mely a magyar irodalom fejlődésének nézőpontjából tengelyfordító, többen részletesen megírták, talán a legmélyebb intuícióval Illyés Gyula, aki a kapcsolatot a magyar irodalom legszebb férfibarátságának nevezte, kidomborítva a kissé rapszodikus Petőfi önzetlenségét, holott méltó vetélytársa egyedül Arany lehetett volna.[1] Színdarab, rádiójáték, színpadi feldolgozás is született róluk, még anekdotikus vers is megörökítette nagyszalontai találkozásukat.[2] Kapcsolatukból épp ezért csak a legfontosabb mozzanatokat ragadjuk ki.

A barátság azzal kezdődött, hogy Petőfi elolvasta a Toldit, és 1847. február 4-én verset (Arany Jánoshoz) és levelet írt Arany Jánosnak, amelyben tudatja meglepetését és elragadtatását, miközben megfogalmazza a népköltészetről vallott híres sorait, a még híresebb befejezéssel: „Égbe a népet, pokolba az arisztokratiát!” Arany verssel kísért válaszlevelében (Válasz Petőfi Sándornak) a Toldit ért dicséretek koronájának Petőfi levelét minősíti.

Néhányszor személyesen is találkoztak, Petőfi Arany Jánosnál első ízben 1847. június 1-én tett tíznapos látogatást Szalontán.[3] Lerajzolta a Csonkatornyot, Aranyt, aki a rajz alá egy kis verses szöveget írt: Arcom vonásit… (Petőfi rajzára). A szalontai látogatás élményéből született az Arany Lacinak című tréfás vers. Augusztus 5-én Petőfi már Szatmárról írja terjedelmes, tréfás szemrehányó költeményét (Levél Arany Jánosnak), melyre Arany augusztus 11-én Kedves barátom című versével felel. Petőfi 1847. szeptember 8-án kelt egybe Júliával, s a koltói mézeshetek után Kolozsvárra utaztak, onnan október végén Aranyékhoz. Az ifjú költő második látogatását őrzi az Arany Jánosnál című vers.

Petőfinek 1848. december 15-én Debrecenben megszületett Zoltán fia, a keresztszülők Aranyék lettek. 1849. február végén Petőfi kérésére Aranyné elviszi Júliát és gyermekét a dajkával együtt Nagyszalontára, hogy biztonságban legyenek, míg Sándor katonai szolgálatát teljesíti.[4] Március 18-án azonban meglátogatta őket Nagyszalontán, és újabb hetet töltött ott. Közben mindkét szülőjét elveszítette, s hogy feldúlt családi ügyeit mihamarabb rendbe hozza, május 5-én felesége után ment Szalontára, és innen kettesben távoztak Debrecenbe, de gyermeküket és dajkájukat Nagyszalontán hagyták. Petőfi megkérte Aranyékat, „legyetek szülei kis fiacskámnak, míg ismét szülei kezébe kerül”[5]. Arany a felesége teherbírására és anyagi okokra hivatkozva reméli, hogy Petőfi talál módot arra, „mely által a bajon segítve legyen”[6]. Azaz hogy vigye el a gyereket és a dajkát. Petőfi előbb Debrecenbe, majd Pestre ment családjával együtt. Innen július 5-én nejével és fiával Mezőberénybe utazott rokonához, Orlay Petrich Somához. Július 18-án továbbmentek, 20-án értek Tordára, Júlia ott marad a református pap vendéglátó házában, Petőfi pedig július 25-én elindult Bem seregéhez Segesvár felé. Július 31-én tűnt el, ekkor érhette a halál.

Aranyt nem egyszerűen megrázta a veszteség – barátján túl az elbukott szabadságharcot is gyászolta –, de még saját alkotói pályája befejezése is felmerült benne. Több évre elhallgatott, majd olyan fájdalmasan keserű versek születtek tollából, mint A lantos, a Letészem a lantot, a Fiamnak és A honvéd özvegye.

*

Bár nem két barátot örökít meg az alkotás, mégis érdemes itt megemlítenünk: 1996-ban alapítványt hoztak létre, hogy közös szobrot állíthassanak Petőfi Sándornak és Szendrey Júliának, a feleségnek és költőnőnek. Koltón, a Teleki-kastély parkjában látható páros szobruk, alkotója Pogány Gábor Benő (1962–) Munkácsy-díjas szolnoki szobrászművész.

*

Eger városa dicséretére legyen mondva, hogy két neves írójának, Bródy Sándornak és Gárdonyi Gézának közös szobrot állíttatott, noha Gárdonyinak egykori saját kertjében már volt szobra. (Somogyi Árpád műve, 1965). Az emlékmű értékét nem csökkenti, hogy csak Egerben van létjogosultsága. Varga Imre (1923–2019) szobrászművész alkotta meg a közös szobrot, mégpedig úgy, hogy Bródy alakmása ül, a Gárdonyié áll. Előbb Bródy szobra készült el 2004-ben az Érsekkertben, egy füvesített halmon, később Gárdonyié. Életnagyságnál nagyobbak, 220 cm körüliek. A pad krómacélból készült.

Gárdonyi dédunokája, Keller Péter kötetéből tudjuk: kortársunkként örömmel tapasztalja, hogy dédapja írásai ma is aktuálisak.[7] Gárdonyit egykönyves írónak tartják, holott a Dante Kiadó egykor hatvan kötetben adta ki munkáit. A két nagy író társítását elsősorban az Egerhez való kötődés és a közös indulás indokolja, jóllehet világnézetük, vallásuk, alkotói tematikájuk és stílusuk sokban különbözött. Bródy élethabzsoló, vonzó férfi volt, egy piaci kofa szerint „Fajtázni kellene az ilyet, olyan derék szép ember”[8], zsidó hitének előírásait nem mindenben követte. Gárdonyi elvált, nőkerülő, visszahúzódó, hithű katolikus férfiként élt. Nem véletlenül nevezték egri remetének. Elsősorban a falu írója volt, és szeretett visszafordulni a múltba, történelmi regényeiben hajlott a romantikára. Bródynak is volt mondandója a faluról, de ő a sötét árnyalatokat észlelte. Émile Zola sugallatára hőseit munkásokban, kispolgárokban, nyomorgó diákokban találta meg, ezért nevezték naturalista írónak. Gárdonyival ennek ellenére barátok maradtak, nyomon követték egymás munkásságát, még konkrét tanácsokat is adtak egymásnak. Gárdonyi Bródy Sándor javaslatára telepedett le Egerben, 1891-ben az ő segítségével helyezkedett el a Magyar Hírlapnál. Legtöbbször az írók Otthon Körében találkoztak; itt mesélte el például Bródy Gárdonyinak Dada című színművének ötlettét, amelyhez Gárdonyi – naplója szerint – tanácsokat adott barátjának, kissé finomítva egyes alakok jellemét. Bródy a Jövendő folyóirat szerkesztésébe Gárdonyit is bevonta.

Bródy nem vállalt szerepet a Tanácsköztársaságban, bár Tormay Cécile szerint Szamuelyt barátként köszöntette (noha ezt csak „mesélték” neki)[9], ezzel szemben Gárdonyi eleinte mindkét forradalmat toleránsan fogadta, 1919 áprilisában elvállalta az írói direktórium választmányi tagságát. Több írótársához hasonlóan azonban benne is ellenérzést keltettek a proletárdiktatúra egyes intézkedései. Augusztusban már megkönnyebbüléssel fogadta a Tanácsköztársaság leverését, októberben pedig megválasztották az ellenforradalommal szimpatizáló irodalmárok szervezete, a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége díszelnökévé, majd pedig versben köszöntötte Horthy Miklóst. Bródyt – nyilván a föllángolt nyílt antiszemitizmus hatása alatt – fájdalommal töltötte el, hogy barátja mintegy a saját világképének megvalósulását üdvözölte a „keresztény kurzus”- ban, holott egész lényétől és gondolkodásától idegen volt az antiszemitizmus.[10] Gárdonyi monográfusa szerint „Néhányszor aztán – hiúságának hízelegve – az irodalom kufárjai hozzá méltatlan szerepet osztottak rá…”[11]

Bródy nyílt levélben adott hangot csalódásának: „Mi történt veled? (…) Isten veled Géza, elbúcsúzom tőled erre a rövid időre, nem barátkozunk többet.”[12] Az afférnak gazdag irodalma támadt, amelynek ismertetését itt mellőzzük. Végül – már mindketten nagybetegen – kibékültek. Amikor Gárdonyi meghalt, Bródy a döbbenet fájdalmas vonaglásával írta sürgönyét Setét Sándorhoz, közös barátjukhoz, majd a Független Szemle című folyóiratban terjedelmes nekrológban búcsúzott.[13]

*

A Holnap antológiák révén a nagyváradi Dutka Ákos és Emőd Tamás Ady fénykörében álltak. Emőd 1914 őszén, rövid katonai szolgálat után Budapestre költözött, s a következő években divatos kabarészerző, illetve operettszöveg-író lett. Pár év múlva, 1918-ban Dutka is a fővárosban termett, de addig még versben is tartották a kapcsolatot: „Jó Ákosom, ha Pestre nézel, / Öreg pajtásod el ne hadd, / Keress meg minket egy pohárra / Margit körút 54. I. alatt” – üzeni Emőd.[14] Váradi gyökereik miatt Tóth Árpád annyira összetartozóknak tekintette őket, hogy Emőd Tamás Dicséret, dicsőség és Dutka Ákos Az yperni Krisztus előtt című kötetét együtt recenzálta, bár főképp a stíluskülönbségeket hangsúlyozta.[15]

Négyes embernagyságú bronzszobruk Adyval, Juhász Gyulával együtt Nagyváradon a sétálóutcában áll, 2012-ben avatták, Deák Árpád (1955–) alkotása.

*

Végül ide kívánkozik, hogy Fazekas Mihály és Diószegi Sámuel a debreceni botanikus kertben látható együtt, de a tiszteletre méltó Diószegi elsősorban nem író, hanem botanikus volt.

 

Akik megérdemelnék

Nem egy olyan magyar írópárt említhetnénk, akik rászolgáltak a közös megjelenítésre. Ismeretes, hogy az úgynevezett testőrírók közül többen jó barátságot ápoltak, akárcsak a 18. század végén jelentkező új nemzedék egyes tagjai. Batsányi János például így üzent versben Szentjóbi Szabó Lászlónak: „…te! kiben végtére, veszélyes / Pályafutásom alatt, elszánt hű társra s barátság / Tisztiben a legjobb, legigazb emberre találtam…” (Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz). Egy-két maradandó verssel mindketten gazdagították költészetünket.

A magyar irodalom történetében az első írópár, akik egymás mellé kerülhetnének egy kétalakos szobron, Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) és Fazekas Mihály (1766–1828). Fazekas ugyan kisebb jelentőségű költő volt, mint Csokonai, de néhány fontos versével jelen van költészetünkben, amire Illyés Gyula is felhívta a figyelmet.[16] Az ő halhatatlan műve a Lúdas Matyi, amely hol eredeti, hol modernizált formában minden magyar ember élménye. Valószínűleg már 1793-ban megismerkedett Csokonaival, de szoros barátság akkor alakulhatott ki köztük, amikor Csokonai 1800-ban visszatért Debrecenbe. Kapcsolatuk leginkább egymáshoz írott verseik alapján dokumentálható. Fazekas így köszöntötte Csokonait a névnapján:

„Vivát! érjen azért annyi Mihály napot,
Amennyit csak akar. Jó drusza mink pedig
Amannyit lehet, és azt
Mind vígságba fecséreljük el.”
(Csokonai neve napjára)

Találkozásaik alkalmával – akár nagyobb társaságban is, például mindkettőjük atyai barátjánál, Földi Jánosnál – borozgatás közben a felvilágosodás szellemében meghányták-vetették a világ sorsát, az 1802-es debreceni tűzvész pusztító hatását, a költészet állapotát, közben tréfálkoztak, amit néhány vers érzékeltet. Például Fazekas Éva napra című költeménye vagy az  Édes druszám, amely szintén ezt a bensőséges, évődő hangulatot festi: „Gyanús az a veszett víz. / Eredj le csak, te Szári / Hozz a szegény fiúknak / Egy kis – hiszen tudod már, / Héj, jó fiúk vagyunk mi. / Szerus druszám! igyunk no!” Csokonai Főhadnagy Fazekas úrhoz című költeményéből tudjuk, hogy nemcsak boroztak, hanem botanizáltak is, Csokonai élvezte Fazekas kertjének üdeségét, amely tiszta és vidám, mint költő barátja, az egykori kemény huszár, aki a háborúktól megundorodva „kertész leve”.

Csokonai halála Fazekast mélyen megrendítette, amit ugyan a halálára írt költemény nem érzékeltet kellőképpen, mert nem a veszteség feletti érzelem, hanem a megnyugvás dominál benne: a mennyei pompa ottfogta lelkét. (Csokonai Vitéz Mihály halálára). Fazekas írt egy Cs. et F. című túlvilági beszélgetést, amely Csokonai és Földi között zajlik. Érdekes, hogy mindkét költő ellentmondásos kapcsolatban állt Kazinczy Ferenccel, Fazekas vitába is keveredett vele a Csokonai sírjára ajánlott szöveg és nyelvújítási buzgalma miatt, ez volt a nevezetes Árkádia-per.[17]

*

Bori Imre írja, hogy az irodalmi köztudat szívesen látja ikreknek egy-egy korszak állócsillagait, függetlenül attól, hogy rokonságuk alkati természetű vagy éppen ellentétük a domináns.[18] Sokan bizonyára el tudnának képzelni egy közös Kölcsey–Vörösmarty-szobrot, amit szellemileg a Himnusz és a Szózat, a két nemzeti óda kapcsolna össze. Kölcsey (1790–1836) tíz évvel volt idősebb Vörösmartynál (1800–1855), de ő nem vett részt az irodalmi élet központosításában, mint Vörösmarty, aki Kisfaludy Károlytól átvette az irodalmi vezér szerepét. Ismerték egymást, hiszen Kölcsey is publikált az Aurorában, mindkettőjüket a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották, az üléseken találkozniuk kellett.

Toldy Ferenc, miközben részvétét fejezi ki Kölcsey Ferenc Ádám öccsének halála alkalmából, tolmácsolja Kisfaludy és Vörösmarty együttérzését is: „Csókolnak ezek mindnyájan…”[19] Kölcsey néhány nap múlva mond köszönetet Kisfaludy Károlynak, s kéri, köszöntse nevében Vörösmartyt is.[20] Kölcsey eleinte idegenkedett Vörösmarty romantikus, lobogó költői képeitől, de 1831-ben már azt írta egy levelében Bártfay Lászlónak: „Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő…” A Zalán futására 6 árkus jegyzetet írt, mert nagyon megszerette, de a hibákat is kijelölte. Bár a Két szomszédvár nem tetszett neki, írja Bajzának, de kéri, köszöntse nevében a szerzőt. Amikor 1834 nyarán baráti körben szóba került, hogy a távozó Döbrentei Gábor helyett Kölcsey is elvállalná az Akadémia titkári tisztségét, Vörösmarty Kölcseynek e szándékát a lóversenyen közölte Széchenyivel, aki örömmel vette a hírt, habár a titkári állást már félig-meddig Toldy Ferencnek ígérték. „Vörösmarty azt felelé, hogy Sch. (Schedel, azaz Toldy Ferenc) ha Kölcseynek azon szándékát tudni fogja, bizonyosan minden neki tett ígérettől és felbíztatástól eláll. Szóljon tehát neki ön vele úgymond Sz. gróf, ha a dolgot el lehet még intézni, én valóban egészen Kölcsey mellett vagyok s leszek: reménylem is, hogy megtörténhetik.”[21] Toldy hajlandó volt visszalépni Kölcsey javára, de ő némi habozás után végül elállt szándékától. Egyébként is zárkózott természetű ember volt, de kevés barátjához hűségesen ragaszkodott. Bensőséges viszony fűzte a csaknem harminc évvel idősebb Kazinczy Ferenchez, legjobb barátja Szemere Pál volt.

Vörösmarty fiatal korában nyitottabb lélek volt. Neki is megvolt az idősebb barátja Kisfaludy Károly személyében. Legközelebb azonban Bajza József állt hozzá (aki mellesleg szegről-végről rokona volt); vele és Toldy Ferenccel hármasban szerkesztették az Athenaeum című folyóiratot, amelyhez Vörösmarty már 1836 novemberében, az engedély megérkezése előtt munkatársul hívja Kölcseyt, majd 1837 január 4-én örömmel fogadja részvételi szándékát, amely csak az Athenaeumnak szól, a Figyelmezőnek nem, mert „Nézeteim a’ kritikáról a’ Tiétektől sokban, ’s talán lényegesebben különböznek (…)” – írja Kölcsey. Vörösmarty „ohajtva várta” a görög filozófusokat tárgyaló tanulmányokat, de „költői dolgozatait” is. Kölcsey a beszédeiből is küldött közlésre, de ő maga is tudta, hogy azokat a szerkesztők a cenzúra miatt nem vállalhatják, ellenben „a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz szóló oktatást által adtam tüstént Bajzának, ki most a szerkesztést viszi, ’s azt minél előbb közölni akarja” – értesíti Vörösmarty a barátját. Április 12-én már arról tudósítja: „Parainézisedet szeretik az emberek, ’s a’ mint mi sokat jelent, nemcsak az olvasók, hanem a különben nem olvasók is. (…) A’ parainesisért járó 10 arany Bártfaynál van letéve, biztos alkalommal meg fogja küldeni.” Kölcsey május 23-án jelezte, hogy a 10 aranyat kézhez vette.

A levelek ékesen bizonyítják, hogy Vörösmarty kevés kortársát tisztelte emberként, költőként annyira, mint Kölcsey Ferencet. Jóval halála után két kis epigrammával idézi emlékét:

Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel:
Kölcsey sírjától keble örökre sebes.
1844. szept. 18 előtt

Nap vala értelmed, jó szíved, csillagok és hold
Egy nagy természet fényköre húnyt le veled.
1844

*

Szilágyi Zsófia, Móricz monográfusa szerint a Móricz–Ady-barátságot „kis túlzással a Petőfi és Arany közti barátághoz szokták hasonlítani, Móricz kvázi beleszeret Adyba. Ez végig egy ilyen rajongó barátság marad. [Móricz] [e]gyszerűen nem tud ettől az Ady-varázstól szabadulni.”[22] Barátságuk eszmei közössége, intenzitása Bartók Béla és Kodály Zoltán kapcsolatához mérhető.

Mi volt ennek a vonzódásnak a kémiai kötése a nemzetről, népről vallott azonos gondolkodáson kívül? Az érzések, élmények bensőségessége, a mélység iránti fogékonyság. Móricz így emlékezett első találkozásukra: „Én legelőször Debrecenben találkoztam (…) hatásával, egy pillanatra láttam őt, s míg élek, nem feledem el a teljesen jelentéktelen pillantást. Egy ősz estén diákok a kollégium sarkán álltunk s egyik kollega hirtelen azt mondja: – Ez Ady Endre. Odanézek, csak egy fél percig vagy addig se láttam, már befordult a kollégium sarkán. Nagy körgallér volt rajta s széles művészkalap, elegáns jelenség volt, csak kicsit zömök (…) Sose hallottam addig a nevét, sem hírét, de a feléje forduló szemekből láng csapott ki s megpörzsölt: a jövő fia ment el itt...”[23]

Érdekes módon 1909-ben Móricz még azt írta: „Nekem Ady Endre egy összemaroknyi versben él: a Vér és arany könyvében. Sose láttam őt; sem életrajzi igazságokat, sem apró pletykákat nem tudok róla; csak amit nem lehet elkerülni; úton-útfélen ragad valami az emberre. Hiszen egy erdőben járunk. De ismerem Ady Endrét, mint magamat, úgy is szeretem, mint magamat; fajtám ő nekem mindenképpen: a pocsolyás Ér hétszilvafás termőföldjétől, az »Idő-kovászai közt való vándorlásáig, bélyegesen, csillagosan.«”[24] Ám a Debreczeni Főiskolai Lapok szerint 1899 novemberében együtt szerepeltek Debrecenben a Magyar Irodalmi Önképző Társulat ülésén.[25] Ezt Móricz elfelejtette volna?

Méltatást írt Ady Ki látott engem című kötetéről, majd ott volt a költő halálos ágyánál, gyászbeszédet mondott Ady Endre ravatalánál, méghozzá zokogva.

Kevesen tudják, hogy verset is írt Ady felszabadító hatásáról: „(…) Tág tüdővel hadd messzi kiáltom, / (…) hogy mi vagy, nékem: / magyarnak: embernek: / sejtnek / ó, fölszabadító! Fölszabadító!” (Ady, 1920. február)

1939-ben rádióbeszédet mondott az országos Ady-szobor-állítási mozgalom estjén, „Barátom volt, hű és kitartó szeretetét éreztem. (…) Itt állok most a magyar szellemiség oltáránál…”[26] – mondotta többek között.

És Ady? Így köszöntötte a nagy írót:

„(…) Alig tudom a ceruzámat fogni, hogy Móricz Zsigmondot, hogy éppen Móricz Zsigmondot össze ne égessem toluló nagy, forró szavak képzelések hirtelen forróságával. (…) [S] ebből, a mi fajtánkból jött most megint íme egy Móricz Zsigmond, aki egyedül fölér egy forradalmi szabad csapattal. (…)”[27]

Egy nagy versben is hitet tett Móricz kivételes művészete mellett:

Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.
Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
(Levélféle Móricz Zsigmondhoz)

*

Szoros barátság szövődött Tóth Árpád és Nagy Zoltán (1884–1945) között. Nagy Zoltán a Nyugat egyik megbecsült költője, főmunkatársa volt, neve egyidőben ebben a minőségében szerepelt a címlapon. Pályatársai körében nagy megbecsülésnek örvendett, hivatkozhatunk Babits[28] vagy Kosztolányi méltató írásaira.[29] Életében három kötete jelent meg, harmadiknak az Elégiák (1923), amely részben folytatása korábbi köteteinek, részben egy reálisabb szemlélet nyitánya. Nagy Zoltánt 1945. július 4-én egy nyilas suhanc meggyilkolta. Halála után az Álmomban zene (1924–1944 között írt versek) 1947-ben látott napvilágot. Nagy Zoltán négy verset ajánlott Tóth Árpádnak, melyek közül kiemelkedik a Levél Tóth Árpádhoz című nagy ars poetica. Tóth Árpád a Kisvendéglőben című művel viszonozta társa figyelmességét. Nagy Tóth Árpádéhoz hasonló költői világot teremtett, de nem volt epigonja. Megmentette Tóth Árpád hozzá írott leveleit, ami nélkülözhetetlen alapja a Tóth Árpád-monográfiának. Páros szobruk Debrecenben, leginkább az izraelita székházban volna elképzelhető.

*

Huszadik századi irodalmunkban elválaszthatatlan baráti párost alkotott Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes. Kosztolányi iránt változatlanul kitüntetett érdeklődés nyilvánul meg, egyesek – kimondva-kimondatlanul – Ady fölé helyezik, ami szubjektív elfogultság. Karinthy is reflektorfényben áll, bár sokan azt gondolják, ő afféle humorizáló zsurnaliszta volt, nem ér fel Kosztolányi Dezsőhöz, ami azonban tévedés. Kétségtelen, sok humoreszket „piacra” készített, de ilyenfajta írásainak a java rendkívül mély filozófiát hordoz. Babits nem véletlenül tartotta zseninek. Tréfás csínytevők voltak, a róluk szóló emlékezések, anekdoták rendkívül szórakoztatóak.[30] Szobraik Budapesten közel vannak egymáshoz, Karinthyé az egykori Verpeléti út végén áll, amit később róla neveztek el, és ma is Karinthy Frigyes útként ismerjük. A magasból önmagára letekintő író metaforikus ötletét talán a Találkozás egy fiatalemberrel című novellája ihlette. A szobrot Paulikovics Iván (1953–) alkotta, 1988-ban avatták fel. Hű barátja, Kosztolányi szobra pedig róla elnevezett téren található szintén a budai tizenegyedik kerületben: a mélázva maga elé tekintő költő büsztje mellett Mágia című kötetét is megformálta az alkotó, Borbás Tibor (1942–1995). A szobrot 1979-ben avatták fel.

*

József Attila és Illyés Gyula baráti kettősét éppúgy szoborrá lehetne formálni híres, kézfogásos fényképük alapján. A Nyugat második nemzedéke két kiemelkedő költőjének kapcsolata barátsággal kezdődött,  majd konfliktusok támadtak köztük, amelyek versben is lecsapódtak. Talán mert Illyés pályája egyre sikeresebben ívelt felfelé, még Moszkvába is őt hívták, miközben Attila egyre számkivetettebb alkotóként tengődött. Másrészt Illyés Babits kedvence volt, József Attila pedig megsértette a költőt. A Kozmucza Flóra iránti vonzalmuk is feszültséget gerjesztett köztük, kiváltotta József Attila féltékenységét. Végül – bár csak József Attila halála előtt – megtörtént a könnyes kibékülés.[31]

*

Tamási Áront egyidőben együtt emlegették Nyírő Józseffel, mint a székely irodalom két reprezentánsát. Nem voltak kebelbarátok, inkább rivalizálás folyt köztük, ami azonban nem torkollott ellenségeskedésbe. Tamási nemzeti klasszikus, Nyírő is írt egy-két jó székely tárgyú novellát és regényt, de tagja volt a Szálasi-féle országgyűlésnek, velük együtt menekült Nyugatra, amint arról ő maga számol be Íme, az emberek című regényében. Ő volt Sopronban a Szálasi-kormány utolsó sajtótermékének, az Eleven Újságnak a főszerkesztője. Ha ezt bocsánatos bűnnek, mellékesnek tarjuk, úgy szalonképessé fogadjuk a fasizmust. Nagyobb gond, hogy Nyírő élete végéig azzal áltatta magát, hogy ő egész életében a magyar népét szolgálta. A Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása szerint nevének közterület-elnevezésként való felhasználása törvényileg tilos. Wass Albert is úgy látta: „Évek múltával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyirő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyirő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik meg-megalkuvással.”[32]

*

Veres Péter és Szabó Pál vezéralakjai voltak a népi irodalomnak a két háború között és a háború után is halálukig. Veres Péter „író bajtársnak, és parasztsorstárnak” nevezi Szabó Pált.[33] A közvélemény úgy állította párba őket, hogy Veres Péter a paraszt szociográfus, Szabó Pál a paraszt szépíró. „Péter a fej, én vagyok az írás” – ahogy Szabó Pál szellemesen megjegyezte. Fiatalon mindketten hoztak létre maradandó értékeket, de Révai József mindkettőjüket manipulálta. Az 1950-es években az az anekdota járta, hogy Veres Péter nemcsak író, színész is: eljátszotta a parasztbecsületet.

*

Németh László, mint tudjuk, a barát szóra Gulyás Pál nevével felelt. Talán köztük szövődött a legintenzívebb baráti viszony, jóllehet Németh Budapesten, Gulyás Debrecenben élt – igaz, Németh rövid időre a Bocskai-kertbe költözött, Gulyás szomszédja lett. Debrecenben ismerkedtek meg, Gulyás rövidesen tanulmányt írt róla, amit Németh meglepetéssel fogadott, mert nagyon intuitívnek találta. Gulyás húsz verset írt barátjához, ami felér egy szerelmi ciklussal. Ez hízelgett Németh közismert hiúságának. Támadt hároméves mosolyszünet is köztük egy szatíra miatt (Gulyás Pál: A tervhalmozó), de Németh túljutott ezen, és Gulyás haláláig szoros kapcsolatban álltak. Németh László Gulyás Pál korai halála után hűségesen ápolta barátja emlékét, kapcsolatban maradt a debreceni költő családjával. Az irodalomtörténészek különböző módon értékelték ezt a baráti nexust. Egyesek szerint Németh kihasználta Gulyást, aki szinte vazallusa volt,[34] mások szerint Gulyás Némethből élt, ismét mások csodálkoztak, hogy Németh hogyan barátkozhatott egy vidéki inasiskolai tanárral. Gulyás valójában intellektuálisan egy színvonalon állt Németh Lászlóval, csak művészként, költőként nem tudott az első vonalba emelkedni.[35] Ezért közös szobruknak csak Debrecenben lenne helye.

*

Juhász Ferenc és Nagy László kapcsolatát Juhász Ferenc irodalomtörténész lánya, Anna, testvérbarátságnak nevezte. De testvérek között is támadhatnak ellentétek, miként az 1970-es években, nem sokkal Nagy László halála előtt (1978. január 30.) a két költő is elhidegült egymástól. E bonyolult kapcsolat háttere még nincs feltárva, külön tanulmányt érdemelne. Nem kétséges, a szocialista korszak első nemzedékének legnagyobb költői voltak, nagyságuk átível minden ellentéten, és találkozik a halhatatlanság fénysugarában.

---

Jegyzetek

[1] Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Kortárs Kiadó, Budapest, 2002, 24. fejezet.

[2] Simon István: Petőfi Aranyéknál. In: Illés Lajos szerk.: Tavasz Magyarországon. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965, 466-468.

[3] Petőfi Sándor: Útirajzok. VII. levél, Szalonta, 1847. június 7. Helikon Kiadó, Budapest, 1987. 37.

[4] Petőfi levele, 1849. febr. 22. Arany bejegyzése levele után „Nőm a felkérés folytán sietett Debrecenbe, s elhozta Petőfi nejét, kisfiát s a dajkát, kik aztán folyvást nálunk voltak, míg Petőfi katonáskodott.” In: Petőfi Sándor összes prózai írása és levelezése. Osiris Kiadó, Budapest, 2022, 583.

[5] Uo.: Levele Arany Jánosnak, 1849. május 6.

[6] Sáfrán Gyöngyi (szerk.): Arany János leveleskönyve. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 118.

[7] Keller Péter (szerk.): A velünk élő Gárdonyi. Vallomások. Kiadó: Keller Péter. Budapest, 2024.

[8] Hatvany Lajos: Emlékbeszéd Bródy Sándor felett. In: Irodalmi tanulmányok, I. köt. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1960, 294.

[9] „Bródy Sándorról mesélik, hogy pezsgőzés közben átölelte és felköszöntötte: Tibikénk, prófétánk… Igen, az ő prófétájuk!” Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Lazi Kft., 2019, 317.

[10] Karácsony est 1919-ben. Pesti Hírlap, 1919. dec. 25. 1.

[11] Z. Szalai Sándor: Gárdonyi Géza. (Arcok és vallomások) Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. 274.

[12] Bródy: Levél Gárdonyi Gézához. In: Rembrandt és más elbeszélések. Unikornis Kiadó, Budapest, 1998, 286–294.

[13] Bródy Sándor: Gárdonyi Géza. Független Szemle, 1922. 12. sz. 300–302.

[14] Intim költői levelek. Új Nagyvárad, 1917. március 12. 2.

[15] Két háborús verseskötetről. Nyugat, 1916, 1. sz. 61.; ill.: Tóth Árpád Összes Művei, 4. k. 23-25.

[16] Illyés Gyula: Fazekas Mihály. Bevezetés F. M. összes verseihez. Budapest, 1948.

[17] Dolgozatunk tényanyagát Julow Viktor Fazekas Mihály című monográfiából vesszük (Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1982).

[18] Bori Imre: Barátságsirató. In: Hétről hétre. Forum Könyvkiadó, 1998, 92–93.

[19] Szabó G. Zoltán (szerk.): Kölcsey Ferenc levelezése – Válogatás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1990, 67.

[20] Uo., 68.

[21] Brisits Frigyes (szerk.): Vörösmarty Mihály levelezése. Akadémiai Kiadó, 1965. II. köt. 120–121.; továbbá Kozocsa Sándor: Vörösmarty levelezése. Vigilia, 1967, 2. sz. 89–92.

[22] Folyton valami új izgat s érdekel. Interjú Szilágyi Zsófiával. Újvárad, 2024. augusztus, 36–37.

[23] Adyról. Nyugat, 1923. december 1. 487.

[24] Móricz Zsigmond: Én Mámor fejedelem. Nyugat, 1909. 11–12. sz. 530–535.

[25] Szabó Sándor Géza: Móricz és Debrecen. Bibliográfia. Debrecen, Megyei Könyvtár, 1980, 39.

[26] Közli Natkó Gyula: „Ahogy én Ady Endrét láttam” – Móricz Zsigmond rádióbeszéde. Alföld, 1986. 47–50.

[27] Ady Endre: Móricz Zsigmond és egy kötet elbeszélés. A Címe „Hét krajcár” – A Nyugat kiadása. Nyugat, 1909. augusztus 16. 16. sz.

[28] Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nagy Zoltán: Elégiák. Nyugat, 1924. 2. sz. 143–145.

[29] Kosztolányi Dezső: A debreceniek. Két költő. A Hét, 1913. április 13., ill.: Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 421–423.

[30] Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső. Életrajzi regény. Aspy Stúdió, Budapest, 2004.

[31] Bakó Endre: Egy barátság feszültségekkel. Szókimondó, 2024. 1. sz. 17–19.

[32] Wass Albert: Tamási Áronról és Nyírő Józsefről. Háromszék, 2013. április 6. Hétvége (melléklet), 6.

[33] Veres Péter: Szabó Pál. In: Uő: Ember és írás. Bolyai Akadémia, Budapest, [1941], 150.

[34] Sükösd Mihály: Az esendő géniusz. 168 Óra, 1993. 28. sz. 21.

[35] Bakó Endre: Egy barátság versekben. In: Gulyás Pál világa. Csokonai Literatúra Könyvek, Debrecen, 1999. 77–86.

Illusztráció: Bródy Sándor és Gárdonyi Géza szobra Egereben, az Érsekkertben

(Forrás: Wikimedia Commons / Pasztilla aka Attila Terbócs)