Túlélni az életet

Azt a kérdést, hogy mire jó ez a könyv, a cím elég alaposan össze is foglalja már nekünk – Útikönyvecske az élet útvesztőjébe –, ám senkit se tévesszen meg a kicsinyítőképző, ugyanis elég vaskos tartalmat birtokolhat az olvasó. És valóban csak egy könyvecske lehetne, ha szerzője nem Szappanos Gábor lenne, aki egyedi világlátásával a legtriviálisabb témát is képes izgalmasan tálalni, újabb perspektívába helyezni az ismertet, a megszokottat, az elavultat, vagy épp meguntat.

A „füves könyv” műfajának már sokan nekifutottak, és kijelenthető, hogy Szappanos Gábornak is jól áll ez a stílus, persze már előtte is bizonyított prózáival. Arról nem beszélve, hogy füves könyvet bizonyos kor felett szabad (illetve érdemes) csak írni, hiszen hatalmas élettapasztalat kell hozzá, valamint kellő érzékenység.
Szappanos mindig is kísérletező kedvű író volt, de főleg a groteszket és az abszurdot szokták vele kapcsolatba hozni, bár jellemző még stílusára a túlrészletező mikrorealizmus is. Korábbi műveinek hangulatát hol vérbő humor, hol finom irónia, hol ezeknek szöges ellentéte, a rezignált hangvétel határozta meg – és mindezeket itt is tetten érhetjük.
A füves könyvről szinte mindenkinek Márai műve jut eszébe, és Szappanos a kötet előszavában bőven hivatkozik is rá, mi több, műve megírásának okait is Márai könyvéig, illetve az azóta eltelt bő nyolc évtized változásaiig vezeti vissza.

Mint tudjuk, ezek az irodalmi füves könyvek nagyon sokféle témát ölelnek fel, de többnyire az élet legáltalánosabb dolgait tárgyalják, úgymint: hogyan éljünk jól, boldogan, mit együnk, igyunk, hogy egészségesek maradjunk. Gazdag tárházai szoktak lenni az életvezetési tanácsoknak is, például, hogy mitől jó egy házasság, illetve milyen embereket érdemes elkerülnünk, ha nehezen viseljük a konfrontációkat. Kit érdemes szeretnünk, illetve, milyen az, amikor minket feltétel nélkül szeretnek:

„Az anyai szeretetről
/.../ A fiú az anyjának mindig kisfia marad, akárhány éves is. És az élet csillogásai és csalódásai után vissza‑visszatérni az anyai tűzhely mellé mindig életerővel tölti el az embert. Sok magyar írósors bizonyítja, hogy a fiak gyengék, az anyák erősek. És sok magyar író édesanyja túlélte fiát, mintegy szeretet‑ és biztonság‑keretbe foglalva az életharcban megfáradt fia életét. /.../”

A szerzővel együtt bennünk is dolgozni kezd az ösztön – vagy inkább a természetes igény –, hogy gyermekien csodálkozzunk rá az élet apró dolgaira. Ezek a viszonylag rövid kis „posztok” is gyakran végződnek Márai-szerűen, jótanácsok osztogatásával, de főleg a meglepő, sokszor vitatható, kemény, vagy túl őszinte, sőt: önleleplező bejegyzések dominálnak. Így úgy tűnik, mintha intelmeit, javaslatait Szappanos nemcsak az olvasónak szánná, de saját magának is.
Kötetét nem csupán tematikai változatosság jellemzi, hanem stiláris is, így találunk benne kifejezetten lírai, sőt egyenesen patetikus részeket. A gyógyító gondolatok mellett olykor illúzióromboló, olykor erősen megosztó vélemények, megállapítások is felbukkannak, minden „jópolgári” moralizálás nélkül. Szavai hol csendesen bölcsek, hol pattogva szikráznak, de az is kitűnik, hogy némely passzust nem jókedvében írt.

Túlélni az életet – talán így foglalhatnánk össze a kötet mondanivalóját a legrövidebben.

Úgy érdemes olvasni ezt is, mint a Márai-féle verziót, lassan, kortyonként, akár egy jóféle vörösbort, semmiképp egy szuszra lehajtani. És igen, olykor alkoholos témákat is feszeget a szerző:

„Az írói hivatásról, avagy miért isznak az írók?

/…/ Az íróknak természetesen nem a hivatásuk az, hogy igyanak, hanem a hivatásuk következménye. Általánosságban elmondható, hogy sok művészeti ág képviselője iszik, de az írókra ez különösen jellemző. /…/ Az író – mivel okos – átlátja a világ működését, és elszörnyed tőle. Belelát az ember lelkének legsötétebb bugyraiba, és elszörnyed tőle. És itt nem áll meg, hanem mindezeket a szörnyűségeket még le is írja. S miközben leírja, óhatatlanul át is éli. És ez nehezen elviselhető „józan ésszel”. Nem is hajlandó elviselni. Hát, ezért iszik. Hogy tompítsa agyában az igazságok letaglózó hatását. /…/ ”

„Az íróságról” című bejegyzés egyenesen az írókat szólítja meg: a szerző felszólítja pályatársait, kollégáit, hogy bátran írják meg, amit lelkük és elméjük az igazságról sugall, és ne törődjenek sem az igénytelen, tudatlan tömegekkel, sem a megalkuvó műveltekkel – mert az egyik nem érti, mit ír az író, ám a másik nagyon is érti, épp ezért hallgat róla. „Írj függetlenül, szabadon, mintha csak magadnak írnál. Ekkor írsz az egész világnak.”

„A szent emberekről” szóló cikkelynél is alapos igazság kerül kijelentésre, merthogy a szent emberek általában nem szentként kezdték az életüket. Sokan közülük dorbézoló, korhely életet éltek, például Szent Ágoston kivált jeleskedett a kicsapongásban. Aztán hirtelen megváltozott bennük valami, és egyik szélsőségből a másikba estek – mármint az átlagember szemével nézve.

Aktuális témát boncolgat „A világháló előnyeiről és hátrányairól” című rész is, melyben szerzőnk elismeri a fórumok és a közösségi oldalak hasznosságát, viszont óva int attól, hogy bárki is függővé váljon ezektől, mert az örökké éhes emberi tudat egy életre beleragadhat a virtuális létbe. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy a nyelvi szépsége még a közhelyes megállapításoknak is gyönyörködtető.)

„A kompromisszumokról” című sziporkájában azt írja: kevés ember szeret kiszolgáltatott lenni, mégis, életünk során szinte mindnyájan folyamatosan függünk másoktól. És a függés rossz dolog. Ennek enyhítésére szolgálnak a kompromisszumok, amiket senki se tud kikerülni. Viszont vannak emberek, akiket nem zavar a függésük másoktól, sőt, csak úgy tudnak élni, ha szüntelen függésben léteznek, mert anyagilag, érzelmileg, vagy akár szellemileg képtelenek az önálló életre.

„Az udvariasságról” megállapítja, hogy a modern társadalomból mára szinte teljesen kiveszett. Pedig kevés kell hozzá, hogy valakit egy napra boldoggá tegyünk egy jól bekalibrált bókkal. Viszont ha ezt ügyetlenül csináljuk, könnyen érdekorientált hízelgésnek tűnhet szándékunk, és akár még ellentétes hatást is kiválthat a másikból.

„A szerelemről
/.../ Az érzés illuzórikus volta akkor különösen szembeszökő, amikor a szerelmest nem szeretik viszont. A szerelem összes fajtája közül ez a leggyötrelmesebb. Aki megtapasztalta teljes mélységében a viszonzatlan szerelmet, az soha többet nem akar ebbe a megalázó lélekállapotba jutni. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a szerencsétlenség és a kilátástalanság olykor az elviselhetetlenségig fokozódik ilyenkor. A viszonzatlan szerelem illuzórikus volta kizárja a másik két választ is a kérdésre: egyrészt ilyenkor nem szerethetjük a másikat, hiszen sem testi valójában nincs a közelünkben, sem a lelke nincs velünk./.../ ”

De miért is böngésszünk most egy újabb füves könyvet? Hiszen nagyon sokan megírták már bölcsességük kivonatát, számos oldalról ábrázolva az embert. Erre többféle válasz is lehetséges, az egyik talán az, hogy – bár az ember alapvetően mit sem változott a történelem kezdetei óta – a világ rohamos gyorsasággal változott az utóbbi bő nyolcvan esztendőben, sőt, a változás egyre gyorsuló ütemben zajlik napjainkban is, alaposan próbára téve nemcsak az ember (amúgy igen rugalmas) alkalmazkodó és létfenntartó képességét, hanem erkölcsi tartását is. Arról nem is szólva, hogy minden nemzedéknek szüksége van a gyakorlati útmutatásokra, különösen a mostaninak, mert egyre többen érzik úgy, hogy útvesztőbe értek, és fel akarják fedezni önmaguk legjobb verzióját, valamint kihozni életükből, amit érdemes. Bizonyos típusú embereknek azért is hasznos némi segítő szándék, hogy kirobbantsa őket rögeszmés burkaikból, értékesnek érezzék magukat, és ne fejezzék be idejekorán földi működésüket, netán önkezük által:

„Az öngyilkosságról

/.../ Fiatal felnőttek néha szerelemből lesznek öngyilkosok – ez ugyan tragikusan értelmetlen halál, de egyesek szemében bizonyosan szép és romantikus. Az enyémben nem. A szerelem nem ér ennyit. Ha viszont valaki a világ és az emberek gonoszsága, netán országának, fajtájának, nemzetének kilátástalan helyzete miatt választja ezt a halálnemet, az komolyabb dolog, és kimondottan tragikus, de ő sem old meg vele semmit./.../”

Milyen lehet egy olyan füves könyv, ami abszolút a ma emberének szól? Talán ilyen.

Visszatérő téma a kötetben a társadalomkritika, mellyel párhuzamosan lenyűgöző lényeglátással ekézi a szerző „modern” világunk technikai vívmányait is, vagy éppen dicséri azokat, ha pár hasznos vonást is felfedez bennük: mert igen sok új tudásra tettünk szert az utóbbi időben, és ezek okos alkalmazásával jobbá és értelmesebbé tehetjük életünket – állítja.

Sok ember ebben az összezavarodott világban elbizonytalanodott, eltanácstalanodott, lelkileg magára maradt. És mint a fuldokló, úgy kapaszkodik minden olyan tudásba, amelyről azt hiszi, a segítségére lehet. Ezt a tömegigényt meglovagolva számtalan olyan könyv született és születik, amely olcsó, könnyű és „biztos” megoldásokat kínál a fuldoklóknak – ám a mentőmellény sokaknak csak a nyaka köré csavarodik, miközben az önbecsapások örvénye mélyebbre akarja őket szippantani.
Látszólag korlátlan szabadságunkban a nyugati ember elvileg minden információhoz hozzájuthat és mindent bátran kimondhat – most mégis mintha szövevényes hazugságok és jól csengő féligazságok bonyolult hálózatába ragadtunk volna. Ám szerencsére léteznek még olyan írástudók, akik a hamis prófétákkal szemben elárulják nekünk az igaz igazságokat, és rávilágítanak hibás fogalmainkra, valamint arra, hogy a kézenfekvőnek tűnő dolgok sem azok, amiknek látszanak. Ajánlott tehát minden kis cikkely után elhalkulni és elidőzni belső csendünkben.

Szappanos Gábor: Útikönyvecske az élet útvesztőjébe (Füves könyv). Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2026.