A végtelen pára Isten tüdejéből.

Jézus kiterítve feküdt

Jézus kiterítve feküdt a banánzöld lepedőn
teste hófehér mintha nem élne
nyugodt és csendes most a szoba így vele
vérem rápöttyent hófehér testére
kint tengerparti orkán dúl meghajlítva az eget
a nyári hőségre ültetett pálmafát
bent a tízeuróért vásárolt hősugárzó kattog
és én
nem tudnám megmondani
mikor nevettem így utoljára
mikor lélegeztem a szélvihar erejéből
mikor nyelte el gondolataimat a tengerzaj.

Mint amikor csendben vezetsz a hóviharban 
egy távoli országba
imádkozva közben hogy ne sodorjon le az útról
ne sodorjon le az útról a jégdara
Mint amikor magadra teríted kockás takaród
alábújva várod hogy benned végre megszűnjön
a magány
mert már nem utazol egymagad.

Jézus kiterítve feküdt a banánzöld lepedőn

és azt mondta szótlan mosolyával
megbocsájtottam neked már réggel ezelőtt
nincs miért vezekelned
nincs miért szégyenkezned
gyermek.

Megtörtént a feloldozás
Megtörtént a feloldás
Minden legalább egyszer megtörtént már
vele és velem
miközben a tízeuróért vásárolt hősugárzó
túlharsogja a kinti orkánzúgást.

Éjszaka Jézussal

Éjfélkor együtt énekeltük a Himnuszt
szép szokás ez, szerettem volna fogni a kezét
bőrkabátja alatt kék pulcsit hordott
én csak néztem a szemét
nevető-barna és kegyelmes.

Nem tudom, hogy választott ki arra az estre
kérdezett, és válaszolt nekem, és a mosolya...
rálógott bajuszát hörpölte a nyelve
és én egész éjjel csókoltam volna
amikor épp nem filozofáltam.

Siettem haza aznap éjjel a nagy havazásban
egyedül él, mondta de nem kacsintott
kezemet tördelve magamnak magyaráztam
hogy ez nem csak ennyi volt
hogy dolgunk van minekünk egymásssal.

Harminchárom éves ő én meg majdhogynem ötven
micsoda furcsa kombináció így az estre
hallgattuk a hóesést együtt a csöndben
az új év így szabadult el Jézussal kezdve
a hazafele út sem telt már magányban.

Tó szélén

Leguggoltam január elsején reggel a Városligeti tó szélén.
Kacsák fejükkel szárnyuk alatt még aludtak.
Nem zavarta fel őket troli, gyerekhang vagy én,
nem voltál velem, hogy zajt csapjon szivünk.
A sima tükörben néztem öreg arcomat,
mit szeretsz benne a sok ránc és év között.
Nélküled csak az Isten a valóság, a víztükrözés
kacsák fejnélkül aludva, miközben
hullámzik a köd, hullámzik testem is felette.
Nem marad ma reggel más a Városligeti tó szélén
csak a végtelen pára Isten tüdejéből.

Álmomban hózivatar voltál

álmomban hózivatar voltál
nem bántad hogy lesodorsz az útról
nagy széllökésekkel
szinte észrevétlen ráfagy mindenre
megszűnik a surlódás
elcsúszik a tegnap és a holnap
hózivatarban hógolyózni kell
a bátraknak a bolondoknak
lecsúszni a pályáról észrevétlen
nyelni az égből hulló fehér vizet
ez az élet
és a csipkefüggöny a magas hátú hegyeken
álmomban vérvörös csík voltál
a lemenő napban kerested helyed
sem felhő sem a magas ég nem segített
csak az az árva olajfa a dombtövén
libbenő téli levelekkel
orkánszél hajlította törzs
ez az élet
téli tengerbe belefutni
álmomban egy hang voltál
mélyen a torokból zengő illedelmes sóhaj
de szép
így kell
hózivatarban hógolyózni
az út mentén.