„…aki benne él egy történet rémületében…”

Nem tudom és nem is akarom megítélni azt, hogy a kortárs magyar széppróza palettáján Böszörményi Zoltán eddigi életművének ismerete súlyának megfelelő helyet foglal-e el. Véleményem szerint igen, ez vitathatatlanul így van, s talán irodalmi sikerei, díjai is ezt igazolják, hiszen „babérkoszorús” szerzőről van szó (az idézőjel oka, hogy az itt jelzőként alkalmazott szó egyben a munkásságát elismerő egyik díj neve), ugyanakkor a recepció szintjén e munkásság visszaigazolása nem mondható kiemelkedően jelentősnek. Talán bántó ezt leírni, különösen egy, a regényéről (Böszörményi Zoltán: A rés, Irodalmi Jelen Könyvek, 2025) szóló-készülő reflexió bevezetőjében, de mikor máskor tegyük ezt, ha itt és most is szembetűnően jelentkezik az a tapasztalat, amit kortárs írók és szerkesztők gyakorta jelentenek ki: a kritika műfaja eltűnőben van. Sokak egyenesen azt állítják: halott. (S hát, teszik hozzá, a halott kritikus a jó kritikus.) Hosszú ideig lehetne ezt boncolgatni, félretéve a tréfát, vagy épp idézve abból Kunderát („a magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai”), s komolyan összevetni az állítást az irodalmi élet fősodratának zsugorfóliás szekvencialitásával, de e pillanatban talán elég fölvillantanunk ezt a láthatóan létező jelenséget; mert talán ez is eredményezhette, hogy a visszajelzés műfaja kevés (de a megjelentek esetében annál értékesebb megközelítéssel s tartalommal bíró) figyelmet szentelt az elmúlt év egy olyan kisregényének, amely a nem látható, de létező jelenséget célozta, több síkú értelmezési lehetőséget kínálva az olvasónak.

De mi ez a láthatatlansági faktor? A szerző három mottót is illeszt mintegy mankóként a szövegfolyam elé. Az első és a harmadik Maurice Merleau-Ponty sorait ragadja ki annak valóban nagy hatású (A látható és a láthatatlan) című munkájának egyik fejezetéből, s közéjük ékelődik Kierkegaard egy – látszólag köznapibb – tétele, ám talán épp ez a valódi axióma, a definitív mottó, az igazán adekvát utalás a szöveg értelmezési irányához, s Merleau-Ponty „mindössze” az író kierkegaard-i szándékának keretbe ágyazása. Állításunk lehetségessé tevéséhez mélyedjünk bele egy kicsit a Kierkegaard-mottó magyarázatába: „Az ismétlést akarni és az életet (mint ismétlést) választani, azaz az ismétlést elfogadni ez két alapjában különböző magatartásmód. Az élet ismétlés, akár akarjuk, akár nem. Az ismétlést választani nem azt jelenti, hogy felesküszünk rá, hanem hogy anélkül, hogy reménykednénk, anélkül, hogy emlékeinkbe menekülnénk, elfogadjuk az ismétlést” – írja erről Vajda Mihály s majd, haladva a Böszörményi-textusok folyamában, érezni kezdjük, hogy a szerző ezt ugyanígy – vagy hasonlóképp – gondolja. Mert az ismétlés-ismétlődés nem történeti azonosságot jelent, az ugyanaz másképp történik meg velünk, aki az elbeszélő(k) vagyunk (többes szám, hiszen olvasóként a cselekmény passzív résztvevőjévé válunk, mert olykor az események párhuzamaira ismerünk saját életanyagunkban), és ez a másképp természetes, hiszen maga „… Merleau-Ponty soha nem állítja azt, hogy vissza tudnánk térni valamiféle kezdeti, őseredeti állapotba, hogy megfigyeljük, miként zajlik az első különbségtevés, milyen az első transzcendentális gesztus, amelyre minden felépül. Ilyen kezdet nincs. Már eleve a differenciális mozgás közepén állunk, és az észlelés eredendő, fogalom előtti állapotához sem tudunk visszatérni. Nincs nyers, tiszta kezdet, eredeti tapasztalat. A keletkezés logikája a már megindult és folyamatban lévő keletkezés logikája” (Ullmann Tamás)

Meglehet, sokan furcsállják most azt, hogy ennyire kibontottam, rétegeztem a regény elé illesztett három mottót, de hadd magyarázzam meg: régi – ha úgy tetszik – mániám, hogy ezt minden hasonló esetben meg kell tenni. Elkerülhetetlen. Hiszen egy szerző szinte sohasem választ – ha választ – céltalan módon valaki mástól származó szöveget saját textusai elé; annál inkább módszeres, tudatos döntés következménye ez nála, egyfajta bevezetésnek szánja azt – vélhetően – az önmaga elé támasztott alkotói kihívás összetettségébe. Megengedve akár azt a lehetőséget is, hogy az első pillanatban még csupán eljátszhassunk a felvillantott koncepcióvonzatokkal, asszociálva a címszóban rejlő (akár) heisenbergi áthallással (… a rész és az egész …), de ez valóban egy könnyed pillanat tovasuhanása bennünk – noha később vissza-visszatér, erősen elvonatkoztatva. Hiszen ama résen át, ami megnyílik előttünk s a szerző előtt, valami egésznek látszó kép része-részlete tárul föl, egy valóságos kép, ám annak helyszíne az emlékezetből fölmerülő kép kockája, s abból majd szinte teljessé egészül egy ma már nem látható történet – a gyerekkor szürkén szivárványos meséje. De, ami abból föltolul, talán – vagy egészen biztosan – nem egyezik komplexen azzal a gyerekkorral, ami itt e helyszínen egykor valóságos volt, csupán azt érzékeljük, amit az emlékezet illeszt vissza az elbeszélő által. (Ennyi a heisenbergi asszociáció játékos magyarázata, illendően zárójelbe is téve füzöm ide, hogy „… egy részecske helyzetét és sebességét – illetve impulzusát – egyidejűleg nem lehet pontosan meghatározni …”, tanítja a fizika, s hát a kivesézett mottók is valami hasonlóra vezetnek rá bennünket – épp csak létünk s emlékezetünk tartományaira mutatva.)

És valami hasonló történik velünk a regény első mondatának olvasása közben. „A tehén az egykori hálószoba közepén állt.” Ezt a mondatot érdemes lenne apró részletekre szedni, mindenesetre annyi bizonyos: joggal vehetjük föl a „legjobb első mondatok” listájára; utalok itt az olykor-olykor elém kerülő ilyen címen futó játékos kommentfolyamokra. Nos, ez a mondat azonnal kettős idősíkot mutat, egy jelen idejűt és egy múltbélit, ám az utóbbiból is egy pontosan behatárolt pillanatot; még nem tudjuk, mikor állt ott egy hálószoba, s kik éltek abban a házban; csak annyi bizonyos, hogy a mesélő számára egy nagyon fontos létállapot lenyomata jelenik meg itt, ám még az sem biztos, hogy ez a jelen idejű kép nem változott-e közben valami mássá. Hiszen a történet így kezdődik ugyan, de korántsem biztos, hogy nem egy emlék-e csupán már ez a pillanat is. Mert tisztáztuk-e már önmagunkban azt, hogy „Ki ez az ember?”. A már idézett Vajda Mihálytól merítek ismét, aki a Kierkegaard-mottó kapcsán fontos részletekre világít rá: „Ezt a kérdést azután látszólag kétféleképpen válaszolhatjuk meg. Vagy felmutatom az illető személy helyét a világban […] vagy elmesélek egy történetet. Nem feltétlenül a szóban forgó személy élettörténetét. Elmesélek valamilyen történetet, amely jellemzi ezt a személyt, amely megvilágítja az ő karakterisztikumát, azt, ami ránézve sajátos.” Ez a néhány mondat később lényeges jelentésbeli-értelmezési síkokat nyit meg előttünk, éppúgy, mint a szerző korábbi Tamás-opusaiban (Regál, Az éj puha teste, Míg gondolom, hogy létezem), nyitva hagyva azt a talán nem is egyértelműen megválaszolható kérdést, hogy a történet önéletrajzi elemekből áll-e, vagy csak részben, vagy azok már-már filozófiai önvizsgálata történik meg előttünk; az, akivel történnek az események, talán csak egy – vagy a – változó az egyenletben, miképp ezt sejteti velünk múltjának rétegről rétegre hatoló megismertetése; sem a múlt, sem annak bemutatása nem konstans, a narráció ide-oda csúszkál az időben, „…annak szakadéka felett billeg így az ember, ha emlékhidat emel a légüres térben...” (13. oldal), és alig észlelhető az a rezdülés, ahogyan-amint soha nem oda térünk vissza, ahonnan kiléptünk; mind a múlt, mind a jelen visszatükrözései változnak, bővül közben a kép, s ezzel együtt azok szemlélete is. Ugyanakkor van mégis egy olyan nézőpont – az elbeszélőé –, amelyet konstansként kezelhetünk, noha az is változik – hol az a kép, amit önmagáról mutat, emlékein keresztül tágítva önismeretét, hol a róla alkotott kép változik az olvasó szemszögéből; mert meglepőnek és nem is igazán érthetőnek gondoljuk időnkénti váratlan reakcióját vagy mondatát egy-egy helyzetben – de, mint minden, ez a történés is több dimenziós, mi több, az eseménysíkok egyszerre, egy időben jelennek meg, hiszen a valós képet folyamatosan korrigálja az emlékezet, miként az emlékképek jelentésközvetítése is kettőzi a valóság valóságát a lehetőségek párhuzamával.   

Ám természetesen nem filozófiai értekezést és nem esszéregényt (noha ennek lehetőségén eltűnődhetünk) olvasunk, hanem egy családregény-töredéket, s egyben felnövekvéstörténetet, amelyben a főszereplőt körülvevő eseménylánc hol részletes, hol (többnyire) elnagyolt, ellenben önmaga belső lelki folyamatainak vizsgálata szinte kendőzetlen mikrorealizmussal tárul fel előttünk; s hogy szinte, azt is csak az a felismerésünk indokolja, hogy mindenre ő sem talál egyértelmű választ, megoldást, magyarázatot. De hát a nem tudás fölismerése is az út kezdete valamilyen irányba, a világirodalom számos alkalommal mutatta már fel ennek jelentős írói teljesítményeit, itt sem történik más; az olvasó akkor is egy kerek történetet kap, ha átlapozza, figyelembe sem véve a mottókat. Ám ha azokból indulunk ki, akkor gyorsan összeáll a többletjelentés, ami maga a szerzői kísérlet scriptje – vajon úgy létezett-e a múlt, ahogyan azt megőrizte emlékezetünk, vagy módosul bennünk, velünk együtt távolodik el tőlünk, s ha faggatni próbáljuk azt egy megnyíló résen át, akkor a kép csak olyan lesz, mint egy festő tájképvázlata; a skicc rögzíti a perspektívát, a színeket (gyorsírással), a látvány elemeit, s majd később az emlékezet műtermében már az idők során megtett tapasztalatok alapján erősödnek a kontúrok, alakul ki a színek egyensúlya (hiszen az árnyalás módosítja közben a korábban felírt színek harmóniáját), a fényviszonyok mást írnak elő, mint a gyorsvázlat; az emlékezet tudomásul veszi, hogy a múltból jövet a táj elhagyja szokásait, de vajon elhagyja-e az emlékezet is?

Bonyolult regénykísérlet Böszörményié, helyenként kegyetlen szembenézés is az ideák valóságával és a valósághoz szinte soha nem illeszthető ideákkal, miközben „csak” elmesél egy hétköznapi történetet. Valóság és fikció keveredését. Ennek hogyanjára egyszerűbb kitérnünk, mint a rétegek fölfejtésére. A már említett első mondattal az elbeszélő egy minden olvasó számára világos, átélhető pillanatot rögzít: ki ne élte volna át a találkozást korábbi életszakasza elhagyott helyszíneivel, elfeledettnek hitt emlékek hirtelen felvillanásával vagy épp azok tudatos előhívásának szándékával? Maga a címadó szó is értelmet nyer, „…a kerítés széles résein át…” figyeli a látványt, és gyorsan kiderül, hogy harmincegynéhány éves emlékek szakadnak fel benne. Arra sem kell várnunk, hogy megtudjuk, „Ki ez az ember?”, s hogy miért állt meg a kerítés előtt. „Vádoltam magam – írja-meséli autójába visszaülve – „amiért két évvel ezelőtt a falu szélén felépítendő benzinkutamnak terület után kutatva, még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy gyermekkorom egykori szentélyét felkeressem. Pedig az akkor még ott állhatott régi pompájában. Nem sejthettem, hogy valami megbocsáthatatlan, tragikus esemény vár rá, és én azt már semmivel sem tudom jóvá tenni.” (16. oldal) Majd még e bekezdést övező textusokból kiviláglik néhány fontos részlet: az elbeszélő egy kanadai üzletember, aki most – szülőföldjére visszalátogatva – az ottanihoz hasonló üzletbe akar belevágni, annak sikerét hazai környezetben reprodukálni. Kellemes, szórakoztató, tanulságos az, ahogyan a torontói és az erdélyi gazdasági környezetet ábrázolja, szinte csak villanásokkal mutatva meg az olykor fájdalmas különbségeket, de nem igazán mélyed el ennek részletezésében, nem is ez a regény alapvető szándéka, hanem az emlékek fölidézése és megnevezése. Úgy, ahogyan az alig pár sorral és néhány héttel későbbi visszatérés során módosulva történik meg: a gyerekkor egykori szentélyképe változik, immár másképp említődik. „Útközben újra szemrehányással illettem magam, amiért Kanadából visszatérve nem oda vezetett első utam, és amiért nem voltam kíváncsi gyermekkori szenvedéseim bölcsőjére. Talán megakadályozhattam volna, hogy másvalaki vásárolja meg az ingatlant, és akkor nem válik romhalmazzá. Múltjában az ember nemcsak az örömteli emlékeket keresi, annál inkább szembesülni akar azokkal a történésekkel, melyek megsebezték a lelkét.” (20. oldal) Megüt bennünket a szenvedés szó, lassan fölfeslik hát a homályos emlékezet jótékony kárpitja a rés és az egész között – kezdünk elmerülni a szerzővel együtt a rétegek lassú, hosszadalmas – mert őszinteséget követelő – kibontásában. S lényegében ez vár ránk valóban, lassan fölépül előttünk maga a két szálon futó történet, az egyik a gyerekkor, a másik a jelen körülményeinek kíméletlen bemutatása. „…mert dolog az ember, és dolgok között él. Naponta munkára fogják, és mindig olyanra, amilyet nem vagy kevésbé szeret. Életünket úgy éljük le, mint egy nagy kompromisszumot. Vergődünk a lét hálójában.” (44. oldal) Ezt a hatás-ellenhatást saját életünkben is tapasztalhatjuk, párhuzamba állítva annak gyermekkori szakaszát, onnan teherként hozott, súlyként cipelt életanyagát s a felnőttkori küzdelmeket a fennmaradás, egzisztencia-teremtés kihívásaival.

Mindezt, kicsit csalóka módon, az egyszerűségre törekedve beszéli el a szerző, a linearitás ritmusában, bár ez a két párhuzamos linearitás olykor egymásba csúszik, a régmúlt valamely mozzanata a jelen egyik eseményének parallel vonzataként jelenik meg, a hétköznapi pillanatban benne foglaltatik annak az egyetlen egyidejűsége. A párhuzamosok, lám, néha mégis találkozhatnak, vagy talán a sok-sok emberöltő mindvégig ugyanabban a barázdában halad, néha szélesebbre tapossa ugyan a kontúrjait, átlépi, elhagyja mezsgyéjét, de messze attól is ugyanúgy s ugyanott lépdel – noha sokáig észre sem veszi azt. A szerző ügyes óvatossággal adagolja az ilyen tűnődések lehetőségét, ránk bízva, hogy megelégszünk a hasonlóság érdekességével, vagy a mondatok fölött megállva eltűnődünk kicsit a szinkronitás üzenetein; de ha az előbbi mellett döntünk, talán megsem értjük teljes jelentésében a végső kicsengés – történetlezárás – minden eddigi elbeszélést zárójelbe tévő s egy új zárójelet nyitó aszinkronitását. Ama visszaható jelzés magyarázatát, vagy talán csak apró hangsúlynyomatékát, ami jelzésszerűen végigfut az egyes szám első személyben elmesélt történet befogadási kísérletén: „A lét-világok csak számunkra léteznek, ahányan vagyunk annyi lét-világ van, de ezek nem azonosak magával a világgal. Lét-világunk csupán annyi, amennyit a világból el tudunk foglalni, és ezzel másokra, sőt magára a világra is hatni tudunk.” (70. oldal) Apró, szinte eldugott bekezdés ez a történetben, még nem érzünk rá pontos jelentésére, s a szerző sem akar motivációs többletet adni még, pillanatnyilag, hiszen a linearitás szabályait be kell tartania – adós a történettel, adós önmaga számára is a megfejtés kísérletével. Még nincs válasza és válaszunk arra, hogy „Vajon milyen lelki erő munkálkodott bennem, és vezetett vissza újra gyermekkorom szenvedéseinek helyszínére? Történik valami a tudatalattimban, mely meghatározza cselekvéseim irányát, összekapcsolja az érzelmeimet é képzeteimet anélkül, hogy erről világosan gondolkoznék. Mennyire igaz, csak én láthatom és tapasztalhatom meg saját magam, senki más. A körülöttem lévők merően másként látnak engem, másként tapasztalnak meg, soha úgy, ahogyan én. Csak én látom őket, amint belekapaszkodnak a láthatóba, teljesen ráragadnak, de nincsenek benne, csak én látom, amit ők nem láthatnak, csak ők látják, amit én nem láthatok.” (76. oldal) De az én vajon ugyanazt látja-e, amit ők? S ők vajon melyik ént látják meg az elbeszélőből? Erre majd az aszinkronitás felfedése adhat választ, de a rávezető kérdést a szerző időben megosztja velünk: „Az empirikus tapasztalat teljes hiányában csak az én benyomása, az én megélése, az én továbbképzelése és az én gondolati megragadása létezik.”

Az a rés, ami megnyílik előtte az elhagyatott gyerekkori helyszín felé, őt mutatja, az egykori gyereket, aki lényegében félárvaként él egy furcsa, elárvult identitásban, ez utóbbit szinte föl sem fogva. Önmaga félárvaságának oka: szülei elváltak, s ez a döntés elszakította őt öccsétől, akit édesanyja nevelt tovább; ő apjához került, aki azonban a nagyszülőkre bízta, egy kicsit hosszútra nyúló átmeneti időre. A pszichés érés korai szakaszában történik mindez vele, amikor a szülői szeretet és a családi „fészekmelegség” hiánya akkor is végzetessé válhat, nagyon nehéz lelki teherré, ha a nagyszülői környezet valamennyi súlyt le is vesz ebből. Ám épp a nagyszülők múltba révedő emlékezetének jelei tanítják meg neki a környezet roncsoltságát, megfosztott identitását, azt az erdélyi létezést, amelyben magyarságának hagyományai, kulturális öröksége mellé megtanulandó evidenciaként párosulnak a kisebbségi létezés szabályai. Ennek szubsztanciáját szívja magába, félig-meddig titokban tanulva azt, amit s ahogy lehet. „…a Kossuth Rádió, a színház, a rádiójátékok, a színes riportok. Ez jelentette a mindennapi ajándékot a magyar nyelvből. […] Az ötvenes évek derekán a második világháború karnyújtásnyira, az első nagy világégés pedig éppen a kerítés mögött volt az egész trianoni tragédiával. Nagyapám keveset beszélt a magyar világról, mintha saját fájdalmát jól el kellett volna rejtenie, olyan mélyre, hogy onnan még rémálmában se kecmeregjen elő az, ami velünk, magyarokkal történt.” (30. oldal) Ez hát a gyerekkor indíttatása. S mivel tudjuk, hogy a gyermekekben nagyon fejlett az igazságérzet, hiszen többé-kevésbé ennek medrében is szeretnénk nevelni, tartani őket, a felnőttkort is az igazság keresése s akarása határozza meg a történetben, s ennek kiszámíthatatlanul megjelenő árnyoldalai. A régi barát rosszul kezelhető irigysége, a hivatalok bürokráciája, a kivitelezőkkel és üzletkötőkkel folytatott küzdelmek; összességében mindaz a hatalmi arrogancia, amely – a legkisebb hatáskörrel bíró emberben is – felébreszti a jogtalan nyereség vágyát vagy a nemtörődömséget, hogy akár csak saját önös érdekének pillanatnyi előnyéért veszélybe sodorná, elherdálná a másoktól kapott bizalmi tőkét. Mindezen konfliktusokat a szerző egy építkezés történetét elmesélve vonultatja fel, beleágyazva annak megfigyeléseit, belső lecsapódását életeseményeinek végiggondolásába, időnként ki is tekintve egy látszólag – de csak látszólag – távolabbi, érintőleges helyzetre. Az asszociatív gondolatsorok olykor kifejezett iróniát villantanak fel, így például a gyerekkori dohánylevél-metélés közben elkövetett hibából (a fináncláb benne marad a dohányos szelencében) azt a tanulságot vonja le a szerző, hogy „…a kicsiny dolgok, mulasztások is okozhatnak keserűséget, nem csak a nagy lelki traumák” (38. oldal), s a bekezdésben, e tűnődés mentén, fölvillan a dolgok eltérő fontossága, a kicsi és a nagy hazugságok egymáshoz viszonyuló ambivalenciája, hiszen nem véletlen evidencia az, hogy az igazat mondd, ne csak a valódit, majd fut tovább a gondolat szekere, egészen a politikáig. „Az úgynevezett demokrácia” kapcsán tér ki erre is, „…rendkívül sokat hazudnak, állítanak valótlanságot, vezetik félre az embereket, hamis és logikátlan érveket vonultatnak fel, úgy beszélnek ezekről, mintha ők lennének a parrhészia (igazmondás) bajnokai. Retorikai képességüket csillogtatják meg a választók előtt, és azok valamilyen ideiglenes mentális paralízis okán, az igaznak tűnő hamis érveket befogadják. Megittasulnak tőlük. Elkábulnak. Transzba esnek. Véget nem érőn megtapsolják a politikai szónokot.” (39. oldal) Amúgy ennél csak jóval közvetettebb, távolabbi politikai utalásokra bukkanhatunk a kötetben, s valójában ez sem az, csupán egy fontos párhuzamra való villanásnyi utalás – ha a nagypolitika is ezt tartja üdvösnek, ezzel akar választói bizalmat szerezni, akkor a kisember a maga területén miért ne csúsztasson, ügyeskedjen, miért szolgálja önön haszon nélkül azt, ami a társadalmat jelentő nagy gépezetben az ő feladata? 

Ismétlem, a könyv legfeljebb átmenet a széppróza és az esszéregény között, a textusokat át- meg átjárja ugyan az eddig ilyen mélységben talán soha fel nem tárt önismeret-önvizsgálat problémaköre, az egyes stációk szétszálazása, fölfejtése és egymásra hatásuk kibontási kísérlete, ám a szerző nagyon pontosan ismeri fel és adja tudtunkra, mi a legfontosabb – s talán legyőzhetetlen – akadály: „Ma nem létezem az akkori énemként, ma az vagyok, aki gondolatilag megragadja, előhívja az emléket. Már nem azt ragadom meg, ami egyszer megtörtént, hanem azt, ami a múltból, egy vissza nem hívható időből felsejlett bennem. Az eredetinek a másolata, az utánérzése, a módosított változata munkálkodik gondolataim útvesztőiben, hiszen az, amit most érzek, az nem hasonlíthat arra az érzésre, amelyet valamikor átéltem.” (50. oldal) S talán a kérdés is, amire választ keres, rossz, vagy ezen formában egyáltalán nem is létezik; mert a rés a kerítésen – a múltba nézés pillanata – sem megismerést, sem teljes magyarázatot nem adhat, ha azon átnézve önmagunk egykori életét látjuk és annyit, amennyit az attól való eltávolodás közben eltelt időbeliség tudásként belénk táplált; és nem látjuk, mert arról nincs saját, megélt tapasztalatunk, az ember szerepéről a folyton változó változatlanságban, az ismétlődés hallgatag mélyrétegeiben. Tulajdonképpen végigfecsegjük az életet, pillanatnyi sorsokat élve a véglegesség hitével, indulunk, érkezünk, beérkezünk, mondjuk, de az este elhozza a megismétlődő álmot, s a reggel ismét ugyanaz a nap, más kihívás, más küzdelem, újabb lélegzetvétel, s ez egészen addig tart, amíg a levegőben marad elég levegő.

S egy nap történik valami, egy robbanás, a világ elsötétül, a kórházban térünk magunkhoz, szerencsére nincs nagy baj, mondják, de az agyrázkódás gyanúja, esetleges utóhatása fennállhat, ezért ajánlatos pszichológushoz fordulni. A találkozás létrejön, az orvos kérdései végigvezetik páciensét a látható s a láthatatlan (csak emlékképként létező) világon, talán e beszélgetés nyomán dönt úgy az elbeszélő, hogy leírja életének azon fontos és talán kevésbé lényeges elemeit, amit magunk is megismerhetünk a szerző által megmutatott résen átnézve – s azt kell tapasztalnunk, egyetértve a szerzővel, hogy ez a rés még így is csak része az idő mélységes mély kútja peremének. Önmagunkból kihasítottan mellénk szegődött Vergiliusként az emberélet útjának feléről visszanézve sem láthatjuk meg önnön magunkat, csupán az általunk addig bejárt útvesztők elevenednek meg – még hiányzik ahhoz valami többlet, valami megnyugvás, valami hit abban, hogy megtörténik, hogy „…tegnap éjjel álmomban újra a deszkakerítés réséhez mentem. Amikor bepillantottam, nem akartam hinni a szememnek. Minden a régi pompájában tündökölt.” Hinni kell ebben, el kell hinni, hogy valami fölfénylik még, megújul, s a dolgok valameddig, valamennyi ideig már nem csak dolgokból állnak majd. Így s ezért, a megosztás vágya iránti elszánással vet számot sorsa történéseivel, emlékei szembesítésével az elbeszélő, s adja postára vaskos küldeményét. A válasz után már szerzői végszó sincs, a valami még elmarad, a reményről ismét kiderül, hogy bizonytalan kapaszkodó, mert Elpis azt üzeni: „… azért öleltelek meg, mielőtt kiléptem volna a kórteremből, mert tudatában voltam annak, hogy mi lesz velem. De arra is gondoltam, hogy te vagy az utolsó páciensem. […] Érzem, már nincs sok időm hátra…” (125. oldal) Megjelent hát az említett, a végső kicsengést megjelenítő s egy új zárójelet nyitó aszinkronitás.

„A történet erősen sodró, áradó, folyószerű, érzelmes, tragikus, húsba vágó. Aki átnéz a Résen, beavatottá válik, kulcsot kap a régmúlt, a közelmúlt és a saját személyes élettér emlékeihez” – írja a kötetről, nagyon mély szuggesztivitással, Varga Melinda. Ehhez ennél többet, ha hosszúra nyújtva is, mi sem tudtunk hozzátenni. De talán majd az olvasó megteszi.