Elhordott múltjaink*

„A nagy kérdés nem az, hogy mit hoz a holnap. Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap” – olvassuk Márai Sándor naplójában. Ezzel az idézettel indul Turbók Attila vallomása Gyűrött délibáb című, hetedik kötetének fülszövegében, ahol a szerző a versgyűjtemény keletkezésének okairól faggatja önmagát.

A magyarázat egyértelmű: az ember alól egy bizonyos kor után lassan kikopik az idő. A tervezgetések kora véget ért, csupán visszafelé tekintve tágul távlattá a horizont. Az évtizedek elidegenítő distanciája új fénytörésbe helyezi az élet történéseit, az újraértékelés és a számvetés lehetőségét kínálva a megélt tapasztalatok ismeretében. Kérdés azonban, hogy kezelhető-e bármi tényszerűen, ha a múlt, illetve annak megítélése folyton változik. Maradhat-e objektív a költő, aki feldolgozhatatlan örökséget cipel, s a politikai rendőrség túlkapásának áldozataként „ifjúvá hamvadt apával” folytat párbeszédet még nyolc évtizeddel a tragédia után is? Egyáltalán „meg lehet-e fogni az elröppenő éveket? Vagy nem kell törődni az idővel? A múlt gonosz kétéltű, mert folyton visszatér hozzánk a jelenbe, de csak keservesen érezzük a rontott idő hatását, változtatni nem tudunk semmin” – miként Kelecsényi László írja.

Az egyéni történet fraktál. A személyes sors szűk keresztmetszetén át mindig a kor teljességére nyílik kilátás. Turbók Attila „mint élő lelkiismeret” körülnéz a jelenben, „e hímporát és röptét veszejtő” országban, ahol „Bűnös és áldozat egyként szorong”, és leplezetlen őszinteséggel lejegyzi, amit tapasztal. Azután megmártózik az időben, ahol viharos hullámverés borítja el, és köré sűrűsödnek a tovatűnt évek bűnei s a feltépett pillanatok. Emlékezik. Mert „a múltat ki kell mondani / akkor is ha félő / széttép maradék szemfoga” (Erzsébetvárosi credo). A legnagyobb bűn ugyanis nem az egykor elkövetett tett, hanem a feledés.

A Gyűrött délibáb hatvanhárom versével tulajdonképpen emlékezetkötet. Történelmi és egyéni számvetés, amelyből a múlt felvillantott képeinek egymás mögé vetítésével nemzeti és személyes sorsív bontakozik ki. Kétirányú panorámafelvétel a tudat falára vetítve: az objektív méretétől függően hol oly közel hozza az eseményeket, hogy szinte a kifröccsenő vér szagát is érezni véljük, hol pedig a csukott pillák mögött felvillanó fénykarikák táncává oldja a világot, és az égbe emel: „a hízó hold, az ég pocakja / elém tülekszik, megmutatja, / mi lett volna a teljes élet, / megtorpanások, szédülések” (Csukott szemmel).

Turbók Attila a magyar történelem három küzdelmes korszakának (a második világháborút követő Rákosi-korszaknak, a Kádár-kornak és a rendszerváltás óta eltelt harminchat évnek) erkölcsi tanúja. Túlélő szereplője a múltnak. A történelmi emlékezet őrzője. A kötet lírai énje nem áldozatpózban szólal meg, de nem is mindentudó bölcsként. Nem az események felett álló bíró attitűdje az övé. Több annál: folyamatos résztvevője és detektálója a történéseknek, a változó társadalmi és politikai valóság mindig megújuló közegébe betagozódni kénytelen ember, aki élete vége felé közeledve a krónikás hangjaként nemcsak kitörni igyekszik e néma szerepből, hanem vállalja a szembesülést korábbi önmagával is.

„A Köztársaság térig szaladtunk, / halottak lógtak lengő kötélen, / máig sem értem, miért maradtunk, / szemembe sült alkonyég a szégyen” (Kései napló). Nem tud, és nem is hajlandó felejteni. Gyakran karcos hangú, iróniába mártott tollal megfogalmazott sorainak hitelességét éppen ez adja.

A versgyűjtemény darabjainak négy ciklusba rendezése arról árulkodik, miként szerveződik tematikus egységekké az alapvetően egységes költői látásmód. Ugyanakkor a fejezetek egyes költeményeit összefűző alapgondolat hullámzása az elme működésének rezdüléseit is követi. Az érzelmek és reflexiók fénynyalábja hol a múltat, hol a jelent, hol pedig a lélek csapásait pásztázza, ezáltal járva be az emberi teljesség napsugaras és árnyékos ösvényeit. Az Ovális tükrök címet viselő első fejezet személyes emlékek felelevenítésével az identitás kérdését, a vállalt közösségi hovatartozást, a családi kötődések kétélű fegyvereit, valamint az emberi kapcsolatok társadalmi folyamatokkal vonható párhuzamát tárja elénk. A lírai szálak epikus elemekkel dúsulnak, és a mozgóképek elevenségével vibrálnak. A Nem múló emlék Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halálának napját idézi fel, míg A kezdetek könnye a Ceaușescu kivégzését követő történelmi fordulatot, az országváltás és a diktatúra okozta rettegés megszűnésének élményét állítja erkölcsi mérlegre. A tűrni kényszerített népek eltiport szabadságvágya rokon a pingpongütőjétől megfosztott, apátlan kisfiú szipogásával. Mindkettő bizalmatlanságot és szégyent szül, és mindkettőre igaz: „egyetlen szíjas puskám a dac” (Az ütőt a térdén törte szét).

Ciklusnak tekinthető a cikluson belül az a lírai egység, melyben az apaság fájdalmas terheivel szembesülő költő megrendülve vall leánya betegségéről és fia haláláról, a pillanatról, amikor „a küzdelmek árán megszelídült ember / önnön sorsának magaslatára ért” (Indián sírdomb), majd átadja a stafétát gyermekeinek. E ciklus tartópillére a kötet legönfeltáróbb verse. Az Itt állok pőrén a költő létfilozófiai vallomása, amely az emberi létezés természetéről és a személyiség kiismerhetetlen összetettségéről vet fel kérdéseket.

Az idősödő emberre jellemző, elcsendesedő rezignáltság helyét Turbók költészetében a romló testi érzékszervek ellenére is megőrzött tisztánlátás és szókimondás veszi át. A Ritmikák közbeszédre című fejezet kíméletlen társadalomkritikus hangon megszólaló opusai a XXI. századi magyar és európai valóságot kottázzák. Az egykor belénk nevelt naivitás itt kései rádöbbenéssé érik: „tudhattuk volna, hogy sok a szép ígéret, tőrbe csalás, álnok / színjáték bizony az idők kezdetétől / idők végeztéig” (Elkallódott vers 1968-ból). A szerző seregszemlét tart a jelen díszletei között, és keserű szájízzel állapítja meg: „rossz film pereg”. A hős elődök után maradt „félrenevelt, szűkvállú” fiúk nemzedéke már „nem hisz semmiben, / múlthoz, jövőhöz nincs köze”. Az új kor teremtette álértékek nevében szivárványt lengető lányfiú, az éjszakai őrjöngő, a bankárt egyenes derékkal tárgyalni hívó szólamok és a gazdátlan gyárak kapuit szélesre táró, be nem váltott ígéretek egyaránt azt sugallják: „Évezredek törvénye elzuhant”. A közélet nemcsak járulékos háttérként válik megkerülhetetlen szereplőjévé a mindennapoknak, hanem áthangolja az emberi lelket, és beszivárog a sejtek közé. A templomok csendje, a családi béke, a szabadság eszméjéért halni sem rest embertípus kiveszőben. A nagy generációk még élő tagjaira úgy tekint az utódnemzedék, „mint őslényre, békés bölényre” (Úgy néznek rám). Az önmagából kifordult világ akár a dantei pokol víziója is lehetne.

A szerző jövőképe aktuális lelki vértezettségének fényében változik. Kételyei olykor kiábrándulássá sűrűsödnek. A manipulált nyilvánosság, a torz kommunikáció és a politikai cinizmus elől nincs menekvés, mivel az erény és az eszme eltorzul a hatalom és az érdek szolgálatában. Felszögelt szivárványa ennek reflexiójaként egy új vízözön iránti vágyként értelmezhető. Majd gyűrött délibábja kisimul, és Radnóti soraiba oltja bizakodó szavait: Hisz „élnek dolgozók itt, / költők is bűntelen, / miért lenne hát reménytelen / a méltó küzdelem?” (Láncolat). Meggyőződésének szilárd alapja az egyéni és társadalmi felelősségbe vetett hit: „te vagy sorsod őre”. Kinyilatkoztatásának érvényessége megkérdőjelezhetetlen.

Az olvasó számára azonban rálátás kínálkozik a harmóniára törekvő ember érzelmi-indulati életének másik pólusára is. A kötet leglíraibb, harmadik egységének tudati tere az egyéni múlt intim szférája. A Csukott szemmel című ciklus tizenöt versében a szerző a foghatatlan felé nyíló létélmény megragadását célozza, hogy felszínre segítse „a mégoly érthetetlent”. A korábbi komor tónust a személyes vallomás közvetlenségének lágysága veszi át. Az alkonyi ég színeivel festett jelenetek „az eltűnt idő lábnyomában” topognak. Az ifjonti érzések „biberéző nyara” a későn megtalált szerelemben a biztos menedéket jelentő társ megtartó melegének boldogságává szelídül: „belőled nyertem fényt, gyermeki lényed / kagylóiból üde tengerzúgást, / virágot árnyaló, óvó tenyeredből átrezgő hullámot, érintés melegét” (Légvételtől kifulladásig). A költő a sokat megélt ember bölcs beletörődésével arcát a lenyugvó nap fényébe mártja. Elmereng a természet csodáin, az Ottlik-kert télen is virágzó rózsaszín fáján. A csendesebb hangvétel a lélek elcsitulni vágyásából táplálkozik. Materializmusa azonban időről időre visszarántja a valóságba: a teremtés rendjeként, rezignáltan fogadja saját testének leépülését, bátran szembenéz az elmúlás gondolatával, a személyes veszteségekkel, majd egy derűs mosolyért gondolatban a gyermekkorig szalad. E visszatekintés tulajdonképpen „honvágy az időben”. Az életből kifelé ballagó ember jogos igénye: megőrizni az emlékeket, hogy „Maradjon a lelkünkben egy / szöglet fiatalon, tisztán” (Ottlik Géza), amíg lehet.

E létösszegzésnek tekinthető gyűjtemény lelki hullámzása végül mégis zord partvidékre sodorja az olvasót. A Barbárság kertjének tizenegy hosszúverse korábbi kötetekből került át a záróciklusba annak szándékával, hogy „még egyszer egybemarkolja azokat a verseket, amelyek a barbárság kertjében történteket három emberöltő dimenziójában idézik fel”. A gyermekkori események személyes emlékterébe minduntalan belenyomakszik a történelem: a gázkamrák réme, Sztálin halálának napja, 1956 véres ősze, az 1968-as csehszlovák megszállás és a „vörös rámákba feszült” közel öt évtized. Turbók Attila a Belső terek lázadásában felhorgadó indulattal kéri számon nemzedéktársain és önmagán a tétova álmodozást, mulasztásként nevezve meg a magabízás helyébe lépő hetyke öntudatot. Rámutat a tiszta szándék és a vágyat cselekvéssé formáló akarat között tátongó rés szégyenére, az evickélő közömbösséget pedig a főbűnök közé emeli. A „letakart múlt” morális felelősség. „… nagy ára volt, nagy ára van…” Ez nem csupán annyit jelent, hogy a nemzet arca pirulni kényszerül miatta, hanem azt is, hogy a tegnap hibáiból tanulni képtelen nemzedék a bűn ismételt elkövetésével a jelen és a jövő reményeit is lábbal tiporja. A szomszédunkban dúló orosz-ukrán háború elfeledni remélt események visszatértére figyelmeztet. A múltat nem lehet és nem is szabad végképp eltörölni. Egyetlen esélyünk a túlélésre: „fölé kell nőnünk saját szörnyeinknek!”(Magyar mese).

E versgyűjtemény legfőbb értéke az őszinteség. A számvetésben rejlő szembesülés önfeltáró ereje. A vallomások tisztasága. A sokszínűséget a bejárt terek és felelevenített történelmi időszakok tágassága, a többszólamúságot a bátran használt, változatos hangszín teremti meg. A múltidézés ideje a költő saját emlékezetén is túlmutat. A visszatekintés földi terepe születésének helyszínétől egészen Atlantáig terjed, a lélek ösvényei ennél jóval messzebbre vezetnek. A megelevenedő alakok a szerző életének égi fénnyé nemesedett tanúi: a képzeletben gyakran párbeszédbe vont apa, az áldott hűség ékköveként emlegetett édesanya, egykori osztálytársai, illetve egy-egy életszakaszának kísérői: költő- és sporttársai, hajdan volt szerelmei, gyermekei. Önálló útra tért, fiatalkori feleségétől a Kései levélben négy évtized távlatából mérleget vonva búcsúzik. A múltbeli veszteségek ellenpontjaként ugyanakkor éles fény vetül az élet alkonyán megtalált társra.

A turbóki lírában egy-egy mottó vagy idézet erejéig „alkotótárs”-ként több helyütt fellelhetőek a magyar költészet nagyjai. Vörösmarty Mihály, Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Ottlik Géza, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és a közelmúltban elhunyt Kiss Irén gondolatai szervesen beépülnek a saját sorok közé. József Attila nem pusztán idézetek formájában tűnik fel a kötet verseiben. Turbók Attila szabadságról, törvényről és rendről vallott nézetei és képei szellemiségében idézik meg a költőelődöt. Az Ödipuszi kert című záróversben saját édesapjának, Turbók Gyulának atyai testamentumként egy egész versszaknyi teret biztosít. A tisztelgésen túl a közös eszme vállalása ez, egyfajta ideológiai-szellemi rokonság, mely időn és téren is túlmutat.

A versbeszéd alaphangját szintén az édesapától örökölt szókimondás bátorsága határozza meg. Az aktuális költemények tónusa a mondandó által megkívántak szerint hol komor, már-már drámai (Az ütőt a térdén törte szét), az összegzés igényének megfelelően tárgyias (Gyűrött délibáb), hol ítéletet közvetítően számonkérő és ironikus (Facebook-versek cukrászdája) vagy a társra találás harmóniájának intimitásától ellágyuló, lírai bájjal teli (Kispesti idill), esetleg könnyeden játékos (Dalocska). A versformák alkalmazása hasonlóképpen nagy változatosságot mutat: a szabadvers kötöttségektől mentes parttalanságától a népies dal rövid kétsorosain és a felező tizenkettes könnyen befogadható dallamosságán át a szabálytalanságában is lüktető, hexameterszerű metrumig. A nyolc egységet számláló Lepketánc rövidített szonettkoszorúja poétikai bravúr.

A nagyívű költői trópusok és a metaforák képszerűsége három dimenzióban mozdítja meg, és gyakran a szürrealitás álomszerűségével kelti életre az emlékeket. Fények, színek, formák és hangok szinesztetikus keveredésében, légbe sóhajtott kérdések égi ösvényein, hátsó lépcsőházak sötétjében és benső tájak zegzugaiban járunk a költővel. Az ő szemével látunk, az ő fülével hallunk, az ő elméjével gondolkodunk. Ezért érteni véljük a József Attila állítását kétellyé görbítő turbóki kérdőjelet: „Békévé oldja az emlékezés?”

Mégis hinni szeretnénk Czigány György kétsorosának üzenetét: „A feledésben ragyogás van. / Derű: velünk és nélkülünk.” Mert hinnünk kell, hogy élni tudjunk akkor is, ha „kockánként foszlik rongyossá az ég” (Lepketánc).

*A címet Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő dokumentumregényéből kölcsönöztem

Turbók Attila: Gyűrött délibáb. Versek. Hét krajcár Kiadó, Budapest, 2025.