Délutáni suttogás
In den Nachmittag geflüstert

Őszi a nap: fél, sovány.
Fák gyümölcse lekoppanó,
Kék szobákban csend a lakó
Eme hosszú délután.

Halálhangot ad a fém;
Fehér állat földre bukva,
Barna lányok dala durva –
Száll, mint hulló falevél.

Isten színt visz álmokba.
Érezd téboly gyöngéd szárnyát,
Dombon árnyak táncuk járják,
Rothadástól átfogva.

Boros alkony, pihenés;
Bús gitárok hangverése.
Majd az enyhe lámpafénybe,
Mint álomba, belelépsz.

Zivataros este
Der Gewitterabend

Alkonyórák vörös fénye
villódzik az ablakokban,
szőlőlevél fordul kékbe,
a félelem odabenn van.

Ereszbűzben por lát táncnak,
ablaktáblát szél csattogtat,
villámhajtott felhőfátylak
vonulnak, mint mének szoktak.

A tó tükre zajjal megtör,
ablakokban sirálylárma,
tűzlovas ront le a hegyről,
szétrobbanva csap a fákra.

Ispotályban beteg sikolt,
kéken zümmög az éj tolla,
majd felragyog sok rikoltás,
eső hull a tetősorra.

Ősszel
Im Herbst

A napraforgók sárgán égnek,
Betegek ülnek a napfényben.
Mezőről dolgos asszonyének,
Klastromharang szólal éppen.

Madármese a távolról vall, 
Klastromharang szólal éppen.
Udvarról halk hegedűdal,
Ma barna bor jön a présen.

Ember úgy tesz: boldog, szelíd,
Ma barna bor jön a présen.
Halottkamrák nyílnak fel itt,
Szépre festve a napfényben.

Ballada II (Szív panaszol: Nem lelsz rá soha)
Ballade (Es klagt ein Herz: Du findest sie nicht)

Szív panaszol: Nem lelsz őrá soha,
otthona távol van, nincs itt már,
és furcsa az ábrázata!
Az éjjel sír az ajtónál!

Fénnyel fénylő márványterem,
tompa zaj, ó! Ki hal itt már!
Suttogás: Ó, nem jössz, hát nem?
Az éjjel sír az ajtónál!

Zokogás: Ó, bár lenne, fényt ki lát!
És sötét lett ott és itt már –
zokogás: Testvér, ó, nem mondasz imát?
Az éjjel sír az ajtónál!

Románc az éjhez
Romanze zur Nacht

Magányos a csillag-éjen
sétál csendes éjféltájon,
fiút zavar kelt álmából,
arca szürke a holdfényben.

Bomlott hajú bolond zokog
ablakban, mi zárva ráccsal.
Tavon édes utazás tart,
szerelmesnek csoda-dolog.

Gyilkos-mosoly a bor mélyén,
halál rémít betegeket,
csupasz nővér fohászt rebeg
istenkínok keresztjénél.

Anya dalol, amíg alszik.
Gyermek nyugton éjet szemlél,
pillantása őszinte, mély.
Bordélyházból kacaj hallik.

Gyertyafény tölt pincezugot,
fehér kézzel halott pingál,
falon a csend vigyorít már,
az alvó még egyre suttog. 

Rondó
Rondel

Napok aranya elenyészett,
Mint az estfestő kék és barna:
Elhalt a pásztorsípok hangja,
Mint az estfestő kék és barna,
Napok aranya elenyészett.

Tavaszi este
Ein Frühlingsabend

Lárvákkal telt bozót, főn március este;
Sivár mezőn veszett kutya nyargal
Barna falun cseng papi harangdal;
Sötét kínba görnyed a fa csupasz teste.

Öreg tetők árnyán kukorica vérzik;
Ó, édesség, mitől múlik veréb éhe,
Megfakult nádban vad törtet félve,
Ó, magány a víznél, mi csendben fehérlik.

Fa magaslik mondhatatlan, álomforma,
Barát paraszti játéknak örvend,
Megroskadt viskók, pusztuló érzés,
Felhők feketéllnek, mélyen vándorolva.

Dal az éjhez
Gesang zur Nacht

I

Lélegzet árnyából születve
A pusztaságban bolyongunk,
Az öröklétben utat vesztve,
Áldozatként nem tudjuk a sorsunk.

Semmink sincs, mint a nincstelennek,
Mi bolondok, zárt kapuknál,
Vakokként hallgatjuk a csendet,
Hol suttogásunk elhalkul már.

Vándorok vagyunk, a cél hiányos,
Felhők, széltől szórva szerte,
Halál-hűsben didergő virágok,
Lemetszésükre várva egyre.

II

Hogy végső gyötrelmem beteljesedjen,
Bántó erők, nem állok ellenetek.
Ti vagytok az út, mely nagy csenddel telten
Az éjek legfagyosabbjába vezet.

Lélegzetetektől lángom feljebb ring.
Türelmet! Csillag húny, álom tűnt,
Birodalmakba, melyek nem mieink,
És ahova álmot már nem nem vihetünk.

III

Te sötét éj, te szív, sötét,
Ki tükrözi, milyen mély lehet
a szentség, gonoszság bennetek?
Kínjainkra álarc néz –

Kínunkra, vágyainkra les.
A maszk kővé dermedt kacaján,
Földi dolgok sorra törnek, lám,
És nem tudjuk, hogy mi is ez.

Szemben idegen ellenség,
Gúnyolja, miért folyik harcunk,
hogy komorabban csengjen dalunk –
így marad sötét, mi bent sír rég.

IV

Te vagy a bor, mely mámorít,
Most vérzek édes táncokon,
Szirom borítja bánatom!
Éj, lényeged kívánja így!

Hárfa vagyok [vagyok hárfa?] az öledben,
A szívemben sötét dalod
Fájdalmamért küzdve kapkod,
Testetlenné téve engem.

V

Ó, nyugalom legmélye,
Nem hallik jámbor harangszó,
Kínok édes anyja, te –
Békéd halálig terjedő,
Tégy pecsétet jó kezeddel
Valamennyi sebhelyre,
Hogy mind belül vérezzen el –
Ó, fájdalmak anyja, te!

VI

Ó, a csendem legyen dalod!
A szegény halk szava mit jelent,
Ki az élet-kertből távozott?
Név nélkül légy jelen idebent!

Épülj álomtól nem találva,
Mint harang, minek nincs szava,
Mint fájdalmam édes arája,
Álmaim mámor-pipacsa.

VII

Hallottam, virágok halnak a földön,
A szökőkút részeg panaszát,
Egy dalt, harangszájból tört föl,
Az éjt, egy kérdést, halk suttogást,
Szívet – halálos sebtől gyötrőn,
Túl szegény napjai során.

VIII

A sötétség csendben kitörölt élve,
Holt árnyékká lettem a napban,
Az öröm házából kilépve
Bele az éjbe.

Szívem a benne lakózó csenddel
Nem érez szürke nappalokat,
Tövisként mosolyog rád fel,
Örökké – éjjel.

IX

Ó, néma kapu bánatom előtt, éj,
Lásd, ahogy e sötét seb elvérzik,
Keserű pohárnál hajolj térdig!
Ó, éj, készülten érsz!

Ó, ligete a feledésnek, éj,
Világtól elzárt szegénység-pompa,
Elszárad szőlő, töviskorona.
Ó, nagyünnep, hát jöjj!

X

Démonom egyszer nevetett,
Akkor fény voltam csillogó kertekben,
És játék és tánc járt-kelt velem,
S a szerelem bora, mi mámorba vet.

Démonom egyszer zokogott,
Akkor fény voltam fájdalmas kertekben,
És csak az alázat járt-kelt velem,
Kitől a szegénység háza világol ott.

Démonom most nem sír, nem nevet,
S én vagyok elveszett kerteknek árnya,
kivel halálosan sötét társ jár ma,
aki az üres éjfél csendje lett.

XI

Szegény mosolyom küzdött érted,
Síró dalom a sötétbe enyészett,
Már végéhez ér az utam.

Hadd lépjek be templomodba,
mint egykor egy jámbor, balga,
s álljak néma imádatban.

XII

Mélységes éjfél vesz körül,
Halott táj a tenger mellet, a csendben,
Halott táj a partnál: többé nem!
Mélységes éjfél vesz körül.

Mélységes éjfél vesz körül,
Az ég, honnan csillagként fényed hullt,
Egy ég, hol Isten már nem virul.
Mélységes éjfél vesz körül.

Mélységes éjfél vesz körül,
Meg nem fogantál édes ölben,
Nem is voltál, létbe-nem-jötten.
Mélységes éjfél vesz körül.

A kis cseléd
Die junge Magd

1

Kútnál gyakran, alkonyatban
Látni őt, bűvölten áll,
Vizet merít alkonyatban
És a vödör le-fel jár.

Bükkfákon sok csóka csapkod,
És ő olyan, mint egy árny,
Sárga haja szélben csapkod,
Fel-felvisít sok patkány.

Körüllengve a bomlástól,
Szemhéjait zárja csak,
Száraz füvek a romlástól
Lábaihoz hajlanak.

2

Csendet teremt kamrájában,
Az udvar már rég kihalt,
Bodzán, szemközt kamrájával
Rigó sír bús rigódalt.

Arca ezüst a tükörben,
Ő idegenként mered rá,
Mi megfakult a tükörben,
S rettenti a tisztaság.

Béres dalol a sötétben,
Őt rázza néma fájdalom,
Vörös csordul a sötétben,
Déli szél kaput ránt és ront.

3

Éjszakánként kopár réten,
Lázálmok közt veszik el,
Morcos szél nyafog a réten,
Fák közül a hold fülel.

A sok csillag fent megfakul,
Elgyötörten a panasztól
Arca viaszszínre fakul,
Rothadt szag száll a talajból.

Szomorúan susog a nád,
ő magában vacog, dermed.
Messze kakas szólal. A nád
felett szürke reggel reszket.

4

Kovácsműhely. Zeng a pöröly,
Elsurran a kapunál,
Szolga lendít izzó pörölyt,
Ő bénultan bámul már.

Mint álomban, rá kacaj tör,
Betántorog kábulva,
Félve bújik e kacajtól,
Mint kalapács, oly durva.

Szerteszállnak fénylő szikrák,
És ő tehetetlenül
Kerget, kapkod pár vad szikrát,
Majd bódultan elterül.

5

Csenevészen hever ágyán
Kel érzéki vágyódással,
És látja a piszkos ágyát,
Fedve arany fénypászmákkal.

A rezedát az ablaknál
Halványkékes eget ott fent,
Olykor a szél az ablaknál
Harangszót hoz, mi félve cseng.

Árnyak kúsznak át a párnán,
Lassan-lassan már delet ver,
Épphogy lélegzik a párnán,
Szája mint egy nyitott sebhely.

6

Este függnek véres vásznak,
Felhők néma fák felett,
Fedik őket sötét vásznak,
Hangoskodnak verebek.

Hószín hever a sötétben,
Tető alatt gerlehang száll,
Mint dög hever a sötétben,
Szája körül légy rajzik már.

Álomszerű barna falun
Tánc, hegedű furcsa hangja,
Arca lebeg át a falun
Csupasz ágak közt a haja.

---

Georg Trakl (Salzburg, 1887 – Krakkó, 1914) osztrák költő, író. Lírai munkássága, képei ereje egyszerre viseli magán a romantika és az expresszionizmus stílusjegyeit. Látomásai a sötét, borongós tónusok felé hajlanak. Verseit melodikus–ritmikus nyelvezet, illetve az antik mítoszok és a kereszténység motívumkincse hatja át. Művein felismerhető Hölderlin, Novalis, Nietzsche, Baudelaire és Rimbaud hatása. Életében csak egy kötetét adták ki.

 

Illusztráció: Im Hausgarten (1897). C. Zewy grafikája a Die Gartenlaube című lapból (1897)