A kollektív hazugságok és a kíméletlen valóság

Gál Vilmos legújabb, az IdőJel Kiadónál megjelent regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.

Már a nyitóoldalak kijelölik a regény alapvető kérdését. Egy temetés előtti falusi beszélgetésben az elhunytat mindenki „áldott jó emberként” idézi föl, hogy aztán egyetlen párbeszédtöredék szétrobbantsa ezt a legendát:

„De arany ember vót, akkor is! Egy áldott jó ember vót. – Vót a lúfaszt. Eén mán' csak tudom.”

Ebben a kettősségben sűrűsödik össze az egész regény. Mit kezdünk a halottainkkal? Meddig tart a kegyelet, és hol kezdődik az igazság? Az eredeti mondást – „Halottról jól vagy sehogy” – vagy annak torzult, kozmetikázott változatát – „Halottról jót vagy semmit” – kövessük? Lehet-e egyszerre szeretni és gyűlölni valakit?

A történet keretét az adja, hogy Hajdú Balázs visszatér apja szülőfalujába, Szikesdre, hogy teljesítse annak utolsó kívánságát: ott temessék el. A temetés előkészítése során végigjárja gyermekkora helyszíneit, miközben az apró tárgyak és érzéki benyomások emlékáradatot indítanak el benne. A vasas ízű kútvíz, a tejátvevő állomás, a búbos kemence, a paszulyleves, az ecetes uborka vagy a dohos tisztaszoba szaga nem pusztán díszletek: Gál Vilmos rendkívüli érzékkel használja őket a memória kapuiként. A jelen és a múlt szinte észrevétlenül folyik egymásba; a narráció úgy működik, mint az emberi emlékezet: asszociációk mentén.

Ez a szerkezet különösen hitelessé teszi a regényt. A múlt nem elmesélt történetként jelenik meg, hanem újraélt tapasztalatként.

A könyv másik nagy erénye a nyelve. A bihari tájnyelv, az ízes falusi beszéd, az „í-ző” szóhasználat, a paraszti életvilág kifejezései – „kolompér, zsendice, szakajtó, rucazsír” – nem folklorisztikus díszítmények, hanem egy eltűnőben lévő világ természetes részei, akárcsak a szenvedély és az indulat, amely e nyelv mögül újra meg újra előtör. Ezzel éles kontrasztban áll a narrátor hangja, amely a nyelvi sztenderdet követi: józan, önreflexív, olykor ironikus, de mindig mélyen sebzett. A két regiszter találkozása különös feszültséget teremt. A falusi közösség még mindig a látszatot őrzi; gondolkodását és cselekvéseit a „mit mutatunk kifelé?” kérdése irányítja. Balázs, a narrátor ezzel szemben kénytelen szembenézni azzal a valósággal, amelyet a közösség évtizedeken át elhallgatott.

A regény legnagyobb teljesítménye az apa alakjának megrajzolása. Gál Vilmos nem démonizálja, de nem is idealizálja hősét. Az apa egyszerre szerethető és taszító, segítőkész és kegyetlen, gondoskodó és pusztító. Kétkezi munkás, ezermester, családját szerető ember – ugyanakkor alkoholista, agresszor és feleségverő.

A figurában egy egész történelmi korszak torzulásai sűrűsödnek össze. A faluból elszakadt, de gyökereitől szabadulni nem tudó férfi a Kádár-korszak sajátos terméke: műszaki tudására büszke szakmunkás, fusizó mesterember, nagyotmondó történetmesélő, aki egy idő után saját legendáiban kezd élni. A katonatörténetek, juhászhistóriák és családi anekdoták újra meg újra azt mutatják meg, miként válik az emlékezetből önmitológia. A valóság fokozatosan összekeveredik a vágyott önképpel. A hajdani bokszoló egyre nagyobb bokszoló lesz, a katona egyre nagyobb katona, a család egyre nagyobb család – az apából végül tragikus Háry János válik.

A kötet ugyanakkor a transzgenerációs trauma regénye is. Mélyebb rétegeiben az erőszak öröklődésének története húzódik meg. Az apa gyermekkori sérülései – a ló hátáról való lezuhanás, az anyai brutalitás, a falusi keménység kultúrája – nem mentik föl felnőttkori tetteit, de segítenek megérteni azokat. Gál Vilmos ijesztően pontosan és érzékletesen mutatja meg, miként termeli újra önmagát az erőszak.

A család történetében különösen megrázó Annus alakja. A nővér felnőttként pszichés betegségekkel küzd, és tragikus módon éppen azokat a mintákat kezdi ismételni, amelyektől egész életében szenvedett. A bántalmazás nem ér véget az agresszor halálával; tovább él a túlélőkben. Ettől válik a regény valóban transzgenerációs történetté.

Külön figyelmet érdemel a tárgyak szerepe. A kis műanyag szőrű pulikutya, a falvédők, a lóca, a sparhelt, a kemence vagy a fényképes dobozok mind az emlékezés beindítói, az emlékek hordozói. Nem egyszerű relikviák, hanem az identitás részei. A narrátor ezek segítségével próbálja összerakni saját múltját, és megérteni azt az embert, aki egyszerre volt az apja és legmélyebb sebeinek okozója. Különösen szimbolikusak a kutyatörténetek: Morzsa, Rexi, Topi vagy Bogi sorsa túlmutat önmagán. Az apa állatokhoz való viszonyában ugyanaz a hatalmi logika tükröződik, amely családi kapcsolatait is meghatározza.

Az Egy áldott jó ember nem kínál olcsó katarzist. A temetés nem oldja föl a konfliktusokat. A halál nem teszi jobb emberré az apát. A visszaemlékezés sem gyógyítja be a sérüléseket. A narrátor nem jut el a teljes megbocsátásig, de a teljes elutasításig sem. Talán éppen ez a regény legnagyobb erénye. Nem ítélkezik, hanem megérteni próbál. Nem menteget, de nem is tagadja a bűnt, miközben elismeri a szeretet létezését. Megmutatja, hogy a családi kapcsolataink legfontosabb alakjai gyakran egyszerre hordozzák magukban a legszebb és a legpusztítóbb tulajdonságokat, meghatározva életünk legmélyebb örömeit és legsúlyosabb sérüléseit.

Gál Vilmos regénye rendkívül erős, érzelmileg megterhelő, ugyanakkor magas színvonalú alkotás. Egy személyes történeten keresztül egy egész generáció hallgatásairól, elfojtásairól és örökölt sebeiről beszél. Nem csupán egy apa története ez a könyv, hanem a magyar családok jelentős részéé is. Azoké, akik egész életükben megpróbálják összeegyeztetni a szeretetet a sérülésekkel, a hűséget az igazsággal és a gyászt a valósággal.

Az apa sírkövére vésett mondat – „Találd meg békédet!” – egyszerre szól a halottnak és az élőknek. A regény legnagyobb kérdése azonban változatlan marad: vajon képesek-e a túlélők valaha megtalálni a maguk békéjét?

Gál Vilmos: Egy áldott jó ember. Budapest, Időjel, 2026.