Örökséget hagyni történetekkel és versekkel

Mezey Katalin életműve azt példázza, hogy örökséget kíván hagyni a következő nemzedékekre; könyveket és kultúrát, történeteket és költészetet, empirikus tudást és istenhitet. Munkássága egy-egy meghatározó darabját hívjuk most segítségül, hogy a Kossuth- és József Attila-díjas költő, prózaíró, műfordító életművéből portréját is megrajzolhassuk. Az Elérhetetlen föld, a Zöld vadon, az Élőfilm című  prózakötetekre, valamint az Ajánlott énekek című versgyűjteményre reflektálva beszélgettünk a szerzővel, bízva abban, hogy ezáltal is közelebb kerülhetünk ehhez a jelentős kortárs életműhöz, melynek középpontjában – különféle műfaji megközelítésekkel, s megannyi intonációval, de – mindig a létértelem-kutatás igénye áll.

– ,,Az írás felelősségvállalás – mondod egy interjúban. Az írás nem pusztán történetmesélés, azzal, amit megírunk, segítenünk kell eligazodni az olvasóinkat, ezért hát alapvetés, hogy csak olyat szabad írnunk a magunk sorsáról, s a kollektív sorsról, ami érvényes, ami igaz. Fontos ugyanakkor társadalmunknak, nemzetünknek a sorsát is ismerni és viselni” – teszed hozzá. Költői-írói indulásod az ’56-os események utáni évekre tehető. Ez a sajátos atmoszféra közrejátszott-e abban, hogy az igazság elbeszélése elemi igényeddé vált, s hogy szociografikus pontossággal szövegezed meg elbeszéléseidet, legyenek azok személyes, vagy kollektív sorsot ábrázoló narratívák?

– Kiskamaszként éltem át, és valóban meghatározó élményem volt az 1956-os magyar forradalom. De nem csak az én generációmnak, hanem minden utána következő évjáratnak is viszonyulnia kell hozzá, mert a magyar történelem sorsdöntő eseménye volt, amely a jövőnk szempontjából is meghatározó. Tudniillik hogy vállaljuk-e, hétköznapi értelmünket meghaladó üzenetével együtt, ezt a nem könnyű örökséget? Persze, nincs más lehetőségünk, vállalnunk kell, mert az a történelmi helyzet, amely 56-ban is meghatározó volt, végigkíséri a magyar históriát. Nevezetesen, hogy kapunk lelkes biztatást és komolytalannak bizonyuló ígéreteket távoli támogatóinktól, és kapunk nagyon is kézzelfogható fenyegetéseket közeli ellenfeleinktől. És aztán az utóbbiak döntik el a sorsunkat. Így volt ez a török terjeszkedés, de a Rákóczi-szabadságharc idején is. A forradalom napjaiban is úgy tűnt, hogy a nagyvilág velünk van, együttérez a szovjet elnyomástól szenvedőkkel, úgy tűnt, hogy közös az ellenségünk. De végül a nagyhatalmi ígéretek üres propagandának bizonyultak, amelyeket valóságos kockázatvállalás nem követett. Kérdésedre válaszolva tehát, a saját életkezdésemben, a saját szellemi és érzelmi fejlődésemben jelentős szerepe volt mindennek, a lelkesedésnek, hitnek és a kiábrándulásnak is. Ugyanakkor az a realitás, amit a fiatalságom, a szűk családi körből való kilépés, az egyetemi viszonyokkal és társakkal való megismerkedés jelentett, legalább annyira befolyásolta a mindennapjaimat, mint az emlékezet mélyén rejtőző forradalom – amelyről a kommunista időkben említést sem volt szabad tenni. Ellenforradalom volt a fedő neve, a győztesek évente többször is megülték a torát, és életben maradt hőseit nehezen vagy egyáltalán nem engedték ki a markukból. Három egykori egyetemista – Balogh Elemér költő, prózaíró, Buzás Andor, aki később publicista és a magyar rádió munkatársa lett és egy harmadik fiú, akinek a nevére, sajnos, már nem emlékszem –, 1957. október 23-án szép csendben végig akarta járni azt az utat, amelyet a forradalmi tömeg egy évvel azelőtt a Műegyetemtől elindulva megtett. A Március 15-e térig jutottak, a Petőfi-szobor lábánál lekapcsolták őket. Kihallgatták, majd bekasznizták egy időre mindhármukat. De semmit sem tudtak rájuk bizonyítani, így kiszabadultak, viszont az összes magyar felsőoktatási intézményből kitiltották őket. Négy év múlva, 1961-ben térhettek csak vissza a budapesti Bölcsészkarra, ahol nagyon hallgatag emberekként ismertük meg őket. Viszonylag sokat írtam ezekről az időkről, prózát és verset is. Utóbbit már 1961–62-ben, ami csodával határos módon meg is jelent az egyik egyetemi periodikában 1963-ban: „A fel nem oldott fájdalomba / belekövültél. / Így hordozlak egészen. / Emlékezés nem mosta el a homlokod. / A jelen voltál, / feleszmélésem kezdete, / s az vagy bennem már mindörökké. / Hiába változol.”                                   

– Egy huszonegy éves vidéki munkáslány felnőtté válásának mélypszichológiai ábrázolása zajlik az 1984-ben megjelent lélektani regényedben, az Élőfilmben, miközben a hetvenes évek kádárista diktatúrájának közhangulatát, a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, a korrupciót is tematizálod. A személyiséglélektan olyan eszközeivel dolgozol itt (is), mint a szublimálás, a disszociáció, az elfojtás. Miért volt fontos számodra, hogy a lélektant, mint az emberi gondolkodást és viselkedést tanulmányozó tudományt bevond prózatechnikai kelléktáradba?

– Minden prózaíró valamilyen mértékben „pszichologizál”, amikor igyekszik megérteni hősei karakterét, tetteik mozgatórugóit, érzelmi hangoltságukat: elkerülhetetlenül ugyan azzal foglalkozik, amivel a pszichológusok, amivel ez a tudományág. Eleinte – kicsit nagyképűen – a „pszichológiai realizmus” képviselőjének mondtam magamat, utóbb elhagytam ezt a definíciót, mert beláttam, hogy minden realizmus többé–kevésbé az kell, hogy legyen. Ma is fontos számomra a pszichológiai realitás, hogy a szereplőim oldaláról is hiteles legyen a történet, de ezt nem valami többletértéknek, hanem alapvető feltételnek tartom.

– Megkerülhetetlen téma esetedben a legendássá vált Elérhetetlen föld című – Nagy László előszavával megjelent – antológia (1969), s ezáltal a Kilencek költőcsoport, melynek tagja vagy. Beszélnél arról a társadalmi-kulturális közegről, amely életre hívta a ,,Nagy Generáció” közösségét, s egyben arról a világnézeti-poétika értékvilágról, amely egyben tartotta?

– Verseket gimnazistaként kezdtem írni, tizennégy éves koromtól – ami egybe esett a forradalom leverésének és megtorlásának első esztendejével – már költőnek képzeltem magamat. Ehhez képest elég kevés verset írtam akkoriban, de annál többet olvastam. Amikor 1961-ben a budapesti ELTE BTK magyar–népművelés szakos hallgatója lettem, a körülmények úgy alakultak, hogy bekerültem az Eötvös Kollégiumba is. A dohányfüstben úszó földszinti nagyteremben esténként rendszeresen összejöttek a kollégium fiatal tollforgatói, köztük a jeles pécsi költő, Rózsa Endre is. Ő szinte azonnal a pártomat fogta, a mentorom lett, elvitte és beajánlotta verseimet az Egyetemi Lapokhoz. Ez olyan jól sikerült, hogy nem csak rendszeresen közöltek, de hamarosan a versrovat vezetője is lettem, mivel Baranyi Ferencet, az addigi rovatvezetőt behívták katonának. Egy-két hónap alatt belecsöppentem az egyetemi irodalmi élet kellős közepébe. 1962 novembere arról lett nevezetes a BTK-n, hogy akkor született meg a hallgatók első kőnyomatos irodalmi periodikája, a MOZDULÓK, amelynek mások mellett a későbbi ismert publicista és kritikus, Varga Lajos Márton (aki akkor még maga is verseket írt), és Kiss Benedek is a szerkesztői voltak. A kari KISZ-Bizottság égisze alatt jelent meg, és a címe is nagy vitát gerjesztett, amelybe még a tanárok is beleszóltak. Mégis megjelent két-három száma, amire a háború utáni időszakban az egyetemen addig nem volt példa. Természetesen ebben és a további egyetemi kőnyomatosokban is (pl. NAPOK, 1963) és az 1964-ben kiadott Tiszta Szívvel című periodikában is publikált már a későbbi Kilencek valamennyi tagja. Ezt a pezsgést az váltotta ki, hogy a létező, összesen két irodalmi könyvkiadó (Magvető, illetve a Szépirodalmi) és a két és fél irodalmi folyóirat (a Kortárs, az Új Írás és az ÉS) az igényekhez képest túl ritkán közölte a fiatal írók–költők műveit, így az önszerveződés szelleme kiszabadult a palackból. 1964-ben én félbehagytam az egyetemet, és egy tatabányai általános iskolában kezdtem tanítani. Volt egyetemi társaim, Oláh János, Utassy József, Rózsa Endre és Angyal János, a későbbi szerkesztő és kritikus, ez idő tájt egy antológia megszerkesztésében és kiadásában látták költői színrelépésünk méltó lehetőségét. Hamarosan bevontak engem is a tervezett kötet szerzőinek körébe. Ennek szigorú feltétele volt, hogy a beküldött opusokat a szerkesztők a szerző jelenlétében alaposan kivesézték. Számomra ez kellemes élmény volt, mert a fiúk szerették és elismerték a verseimet. Az antológia, az Elérhetetlen föld, amelyben az enyémekkel együtt kilenc költő: Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Molnár (később Péntek) Imre, Oláh János, Rózsa Endre és Utassy József versei szerepeltek, több mint három évnyi küszködés után Darvas József író, akkori írószövetségi elnök segítségével, Nagy László előszavával végülis megjelent, és az olvasók körében gyors sikert aratott. A két irodalmi kiadó – bár az Elérhetetlen föld kiadását kapásból elutasította –, vele párhuzamosan saját antológiák szervezésébe és kiadásába kezdett, hogy levezesse a fiatalok elégedetlenségét, egyben kifogja a szelet a vitorlánkból. Kabdebó Lóránt tanár úr pedig megszervezte az ún. Heteket, egy szintén népi–nemzeti eszmeiségű, de már kötettel rendelkező, ismert költőkből álló társaságot (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon). Antológiájuk (Az ének megmarad. Hetek. Miskolc, 1985) csak jóval később jelent meg, de a hetvenes évek elejétől gyakran szerepeltek közös előadóesteken, összeállításokban, interjúkban. A hivatalos irodalmi élet tehát kedvezőtlenül fogadta a kötetünket, a kultúrpolitika nem akarta, hogy precendens legyen egy ilyen önjáró kezdeményezésből: a Népszabadság és az ÉS is elmarasztaló kritikákat közölt a verseinkről, és persze azok a fiatal költők sem tapsoltak nekünk, akik nem fértek be az antológiánkba. Így pályakezdésünk – az olvasóközönség lelkesedése ellenére – hosszú távú szakmai priuszt eredményezett, amit mindannyian megszenvedtünk. Első verseskönyvem megjelenése után (Amíg a buszra várunk, Magvető, 1970) nekem is sok elutasításban volt részem, és második kötetem (Anyagtanulmány, Szépirodalmi Könyvkiadó) hosszas várakozás után csak 1978-ban jelenhetett meg. A sok viszontagság is hozzájárult ahhoz, hogy csapatunk összekovácsolódjék. Eleinte még megzavarta a fejeket az ismert taktika, hogy a kritikák egymás rovására értékeltek minket, de később az ilyen mesterkedések sem ingatták meg összetartozás-tudatunkat. A legfontosabb persze az a szellemi háttér volt, amelyet a támogatóinkhoz, Nagy Lászlóhoz, Juhász Ferenchez, Kormos Istvánhoz, Váci Mihályhoz fűződő barátságok és az első generációs értelmiségi lét tapasztalatai jelentettek.

– Sok helyütt beszéltél már Nagy László szerepéről. Idén (2025-ben – a szerk.) különös aktualitása van megidézésének, hiszen születésének századik évfordulóját ünnepeljük. Személy szerint rád milyen örökséget hagyott? Tekinthetjük az antológia előszavát egyfajta ellenszélnek az aczéli cenzúra, s a kommunista elnyomás kultúrpolitikai szembenállásának?

– Nagy Lászlónak köszönhetem pályakezdésem legfontosabb állomásait: az ő jóvoltából jelentek meg verseim az ÉS-ben (1963), első verseskönyvem kiadását az ő tanácsai segítették, sok elutasítást megélt második kötetem kéziratát pedig ő tette le végül a Szépirodalmi Könyvkiadó főszerkesztőjének asztalára. De a legtöbbet antológiánk előszava jelentette számunkra, mert nem csak mellénk állt, de fel is hívta az Elérhetetlen föld költőire a figyelmet, Egyes mondatai egész életre szóló útravalót jelentettek számunkra: „Fiatal tehetségek, ha fölrepülni rajban akarnak, az néha törvényszerű pillanata az irodalomnak… Hajszálgyökereikkel biztatást kutatnak s találnak is a huszadik századi líra forradalmaiban. Dicsérni valóan csak a romolhatatlan sókat szívják magukba…  A torkon vágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül… kibontakozásuk nem lesz idilli… Én a jövőre nézve is: hiszek az ő erejükben…” Lírai útkeresésünk visszaigazolását jelentették ezek a mondatok, hitelesítették a hivatalok által önfejű izgágaságnak tartott lázadásunkat: saját nimbuszát latba vetve lendületet adott költői indulásunknak. Pályakezdőkért, pályatársakért ennél többet tenni nem is lehet.

– 2016-ban a Magyar Napló gondozásában jelent meg az Ajánlott énekek – Összegyűjtött és új versek, 1960–2015 című gyűjteményes köteted. Csaknem hat alkotói évtized verstermése szervesül a kötetbe, a zsoltáros liturgikus opusoktól kezdve a népdalos-balladisztikus hangvételű költeményeken át a lélektani önvizsgálat igényével íródott szövegkorpuszokig (Így készül). Szépen végigkövethető úgy a személyes, mint a történelmi létösszegzés a költemények ívén át. Hogy érzed, opusaidban elmondtál mindent, amiről szólni akartál?

– Akkor írok verset, amikor megszólal bennem valami fontosnak érzett gondolat vagy érzés. Persze nem egy ilyen verskezdemény elkallódott sok más elfoglaltságom, családi vagy munkahelyi kötelességeim végzése közben. De szükség csinálta fatalistaként bízom abban, hogy ami a legfontosabb, az előbb-utóbb verssé – vagy más műfajú írássá – kerekedve megjelenik a papíromon. Sok évtizedes irathagyatékomat rendezése közben – nagy feladat, és még az elején sem tartok –, sok hivatalos levélen, dokumentumon találok néhány sornyi verscsírát. Van, amelyik idő múltán is megmozgatja a fantáziámat, és megpróbálok végleges formát adni neki, van, amelyikkel már nincs kedvem foglalkozni. Hiszek abban, hogy ami fontos, az nem kallódik el végleg. A jó kéziratokat a tűz sem fogja, biztatta magát anno Bulgakov.

– A felmenőid létsorsa iránti intenzív érdeklődés több írásodból is kitűnik. Mit gondolsz a transzgenerációs traumákról? Arra gondolok, hogy e szerint az elgondolás szerint egy család vagy egy közösség korábbi súlyos veszteségei, traumái nem pusztán azokat érintik, akik átélték azokat, hanem leszármazottaikat is.

– Részben a generációs szakadékot tematizálja a Két kudarc (In.: Zöld vadon) című prózád. Mit gondolsz, az idősebb generáció tapasztalata hasznára válhat-e egy fiatal édesanyának, vagy ez a típusú generációs életviteli tanácsadás természeténél fogva eleve kudarcra van ítélve? Több unokád van, mit tapasztalsz, a korosztályok közötti különbségek áthidalhatók ma, amikor a társadalmi és kulturális változások, de főként a technológiai környezet fejlődése olyan mértékű, hogy szinte lehetetlenné teszi a nemzedékek között az alapvető kommunikációt, egymás kódrendszerének felfejtését is?

– A Két kudarc születése idején a nemzedékek közti kapcsolatok talán egyszerűbbek voltak, mivel akkor még nem jelentek meg a digitális forradalom okozta újszerű törésvonalak. De az elbeszélés két főhősének, a nagynéninek és az első csecsemőjét nevelő fiatalasszonynak a helyzete sem könnyű. Itt is fontos tényező a modernizáció: az anyuka egy korszerűnek tartott könyv tanácsaiban bízik, és szeretné azokat a nagynénivel is elfogadtatni. A nagynéni mindenre bólogat, de valójában nem akar változtatni a saját, bevált gyakorlatán. Úgy gondolja, hogy az anyuka eljár majd dolgozni, és semmit sem fog észrevenni abból, hogy ő a maga megszokott módján neveli a kisfiút. Tulajdonképpen ez okozza a konfliktust, nem is csak a nevelési módszerek különbözősége. Ezúttal is bebizonyosodik, hogy hazugságra nem építhető szilárd kapcsolat, és ilyen esetekben sokkal fájdalmasabb a kiábrándulás és csalódás, mintha egyszerűen csak a világlátás különbségeiről lenne szó. Ez pedig általánosan érvényes, sokszor megerősített tapasztalat. A nemzedékek közötti viszonyt ma sem a digitális képzettség, készség különbsége, hanem az egymás iránti bizalom, megértés és szeretet határozza meg. Van, amiben a fiatalok ügyesebbek, mint én, sőt, nekik örömet okoz az, ami számomra szorongató feladat. De például a kedvenc ételeik elkészítésében én vagyok a jobb, és ezt ők is értékelik. Tehát tudjuk egymás erősségeit és gyengéit, és kölcsönösen segítjük, tanítgatjuk egymást. A gond legtöbbször nem is ez, hanem az, hogy mindenki mindig siet valahová, hogy kevés egymásra az időnk. És ez nem is új, de nem is könnyen orvosolható jelenség.