A nyakkendő lila dala

Bús éjszaka volt, s bús éjszaga volt
A háznak: a hallgatag, ódon
Lépcsők doha terjedt
Tóth Árpád: Bús éjszaka volt… (1914)

A meghatározás buktatói

A magyar nyelvű kézikönyvekben és tankönyvekben a szinesztéziát csaknem mindig Tóth Árpád Körúti hajnal (1923) című költeményének egyik részletével szemléltetik: „Egy kirakatban lila dalra kelt / Egy nyakkendő”.¹ Köztudomású, hogy a nyakkendők nem énekelnek, és az is nyilvánvaló, hogy a jelzői szerepben álló lila melléknévnek köznapi értelemben a nyakkendő előtt volna a helye. A felcserélés jelentésű enallagé (ἐναλλαγή) transzmutációs alakzatnak előfeltétele, hogy egy jelző és két lehetséges jelzett szó ugyanabban a szintagmában jelenjen meg, és „a két jelzett szónak valamiféle szintagmaalkotó kapcsolatban kell állnia”.² Az enallagé a szinesztézia egyik jellegzetes kiváltó oka, az érzékváltó metaforák gyakori kísérőjelensége. A „völgy kerek csöndje” (József Attila: Téli éjszaka, 1932) vagy a „Kalapácsok kemény csendje” (Orbán Ottó: Menedék, 1962) szóképet egyaránt az odakeveredett jelző hívja életre, hiszen nem a csönd, hanem a völgy kerek, nem a csend, hanem a kalapács kemény. Az enallagét ezért sokan logikai hibának tartják, de ez a retorikai alakzatok csaknem mindegyikéről elmondható.

Meglehetősen szokatlan, hogy a transzmutációs alakzatok némelyikét – az enallagét és a hipallagét – az elméleti fizikából és a szakácskönyvekből ismert operacionális definíciókkal határozzák meg: Tedd ezt és ezt, megkapod azt. Kocsány Piroska írta az Alakzatlexikon idevágó szócikkében: az enallagé „a jelzői melléknév elcsúsztatása az elől a szó elől, amelyre valójában vonatkozik”.³ A műveleti meghatározásokban szereplő elcsúsztat, áthelyez, felcserél stb. igék vagy deverbális főnevek (elcsúsztatás, áthelyezés, felcserélés) azzal az előfeltevéssel járnak, hogy valami előzőleg másutt volt, mint ahol most van. A lila valóban tehető a nyakkendő elé, de ha egyszer a dal előtt áll, abból nem következik, hogy előzőleg a nyakkendő előtt volt. A definíció alapjául egy olyan művelet szolgál, amelyet talán nem is hajtott végre senki. A szakácskönyv példájával élve: a rántotta elkészült, pedig egyetlen tojást sem ütöttek fel.

Az időrend is összekuszálódhat, mintha az enallagé definíciója maga is egy hiszteron proteron (ὕστερον πρότερον ’a későbbi előbb’) volna. Az alakzat egyik szemléletes példája Mészöly Miklós paradoxona: „A holnapi csend is megérkezett.”⁴ Az enallagé meghatározásának értelmében ugyanis a költő a lila színnevet a nyakkendő elől a dal elé csúsztatta. Ám nem tudni, hogy ez megtörtént-e. Így elképzelhető, hogy amikor a vers megsemmisítésén ügyködő értelmező a lila színnevet a dal elől a nyakkendő elé csúsztatja, akkor nem visszacsúsztatja. Az enallagé jelenségét pontosabban ragadja meg Fónagy Iván az „eltévedt szavak” kifejezéssel.⁵ Az ihlet egyfajta teremtő révület, nem racionális cserebere. Nem szerencsés, ha a retorikai meghatározások műveletekre csupaszított alkotáslélektani elemek. Kosztolányi Dezső 1931-ben így válaszolt arra a kérdésre, hogy hogyan születik a vers: „A költő, mikor írni kezd, nem látja világosan témáját, célját, mondanivalóját. … Tolla önmagától kezd mozogni.”⁶ Ludwig Wittgenstein ugyanebben az évben jegyezte fel a filozófus munkájáról: „Tényleg a tollammal gondolkodom, mert a fejem gyakran mit sem tud arról, amit a kezem ír.”⁷

A meghatározások arra szolgálnak, hogy a szóban forgó tárgyat, jelenséget, fogalmat stb. megkülönböztessék a többitől. Az enallagé meghatározása – „a jelzői melléknév elcsúsztatása az elől a szó elől, amelyre valójában vonatkozik” – azért is alkalmatlan erre a feladatra, mert nem derül ki belőle, hogy a szavak referenciájára vagy jelentésére vonatkozik. Szemléltetésül két mondatot választottam:

A fekete teherautó egy tartályt szállított.
A teherautó egy fekete tartályt szállított.

Senki sem gyanakszik enallagéra, holott a definíció értelmében gyanakodhatna, a tudatos vagy véletlen jelzőcsere esetleg a titkosszolgálatok érdeklődését kelti fel, vagy egy bűntetőperben válik fontossá. Nem dönthető el, hogy a megtévesztés szándékával vagy puszta figyelmetlenségből valaki nem csúsztatta-e el a jelzői melléknevet „az elől a szó elől, amelyre valójában vonatkozik”. A liège-i iskola szóhasználatával élve mindkét mondat a stílus zéró fokát képviseli. A fekete elcsúsztatása a teherautó elől a tartály elé (vagy megfordítva), a kijelentés igazságértékét változtatja meg, stilisztikai értéke változatlan marad.

A hiányos enallagé fogalmát Komán János honosította meg. Radnóti Miklós Hispánia, Hispánia (1937) című költeményének egyik sorát – „szégyenkezem e lomha sártól” – elemezve fejtette ki: „A »lomha sár« hiányos enallagé harmadik eleme egy személyes névmás vagy főnév lehet, egy lomhán járó ember. Ugyanakkor melléknévi metaforaként is értékelhetjük.”⁸ Kocsány Piroska antropomorf enallagénak nevezte azt az altípust, amelyben az alakzat három eleme (a két lehetséges jelzett szó és a jelző) közül elmarad az utalás a mindenkori személyre.⁹ Mivel a személy természetes viszonyítási pont, a takarékosság általában nem megy az érthetőség rovására. Tamási Áron ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára azt a bekezdést, amelyben az apa közölte a fiával, hogy meghalt az édesanyja: „A várakozó csendben nem is mondott semmi többet, hanem csak hallgatott.”¹⁰ Az altípusnak számos köznyelvi változata is van: hálás köszönet, kétségbeesett elhatározás, tétova csend.

A csillagászok pontosan meg tudják mondani, hogy legközelebb mikor és hol tűnik fel a Halley-üstökös az égbolton, a meteorológusok és a közvélemény-kutatók viszont legfeljebb ráhibáznak az időjárás alakulására, illetve a választási eredményekre. Az egyes szóképek és alakzatok is összehasonlíthatók abból a szempontból, hogy mennyire jelezhetők előre. A poétikában és a stilisztikában azonban a kiszámíthatóság jobbára nem erény, hanem fogyatékosság. A váratlan, meglepő, mégis találó szóképek értékesebbek, mint az előre láthatók. Ráadásul a versek nem is jósolhatók meg. Maurice Cranston hívta fel a figyelmet arra, hogy „egy vers megírásának vagy egy költői lelemény kigondolásának előrejelzése már magában foglalná a vers megírását vagy a lelemény megvalósítását”,¹¹ hiszen aki előre jelzett egy verset, az egyúttal meg is írta: nem vers-előrejelző, hanem költő. Meglehet, csak fűzfapoéta, de poéta. A magyar költészetben van egy megrendítő példa arra, hogy valaki versírás közben a saját versét jelzi előre. József Attila egyik utolsó töredéke (1937) így hangzik: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” Halász Gábor „hexameteres sikoly”-nak¹² nevezte ezt az egyetlen, árva sort. Mivel maga a költő az előrejelző, ez a néhány szó egyszerre vers és beszámoló a vers elkészültéről, egyszerre van tárgy- és metanyelven.

Komán János azt panaszolta, hogy költészetünk nem bővelkedik enallagékban, a szakírók unos-untig ugyanazokat a példákat idézik.¹³ Ha megállapítását nem korlátozom a költészetre, és a szóképek minőségét sem firtatom, akkor bátran állíthatom, hogy egyáltalán nem szűkölködünk enallagékban. Ráadásul számos teljes és valamilyen módon, mértékben hiányos enallagé előre jelezhető, ami kétségkívül hitványabb poétikai minőségre utal. A hiányos enallagék is szinte bármik lehetnek: metaforák, metonímiák, szinesztéziák, megszemélyesítések, oximoronok, egyebek. Mi több, a jelzők ténfergését merőben szemantikai folyamatok is kiválthatják.¹⁴ Ismét Tamási Áront idézem: „Nagy csend támadt a szavam után; s csak azt hallottam, hogy kérődzik a tehén. Ebben a kérődző csendben aztán az öreg tanító változáson esett által…”.¹⁵

Érzékváltó enallagék sorozatgyártása

A kiszámíthatóságra egy meglehetősen költőietlen, köznapi „tárgyat”, a lépcsőházat választottam példaként. A lépcsők ugyan felfelé vezetnek, és a lift – „ez a szomorú ádámcsutka”¹⁶ – is fel s alá jár, de nem az Olümposzra visz, hanem csak a negyedikre. Olykor azonban a lépcsőház is poétikai rangra emelkedik. Tomkiss Tamás versének címe: Lépcsőház (1996). Ám a lépcsőházak ugyanúgy változnak Budapest kissé valószerűtlen társadalmi terében, mint az Olümposz a mitopoétikus térben. A pesti lépcsőházakhoz mindig is tapadni fog egy életforma, de valamikor ez kimondottan lépcsőházi életforma volt. A lepusztult századfordulós bérházak, lépcsőházak, gangok, udvarok és porolók szomorkás világát, jellegzetes alakjait (házmester, lépcsőházi próféta, kukatündér, csókolódzó szerelmesek) és feledhetetlen alkalmait (lépcsőházi vacsorák, hangversenyek, közös meccsnézések, az újságpapírba csomagolt aprópénz puffanása az udvar kövén) Mándy Iván rajzolta meg emlékezetesen. Persze minden véget ér egyszer: „Itt az idő! Levisszük a vödröt.”¹⁷

A lépcsőházak sajátosságai között mindenképpen megemlítendő a huzat, a dohszag, a málló vakolat, a felvonó kattogása. E tulajdonságok némelyike idővel a szóképekbe is beleivódott. Mándy rádiójátékában az egyik lakó így oktatta ki a másikat: „Mit csodálkozik? Minden lépcsőház huzatos.”¹⁸ Tomkiss versében zúgott a lépcsőház, „csikket gurít / a huzat”. Parti Nagy Lajos „huzatos csönd”-et¹⁹ emlegetett, amikor hőse az éjszaka közepén ajtót nyitott, hogy a szomszédasszonynak kölcsönadja mikrohullámú sütőjét. Mándy pedig így összegezett elbeszélésben: „A lépcsőház nyomorult, dohos csöndje.”²⁰ Huzatos csend és dohos csend – a két minőségjelzős szerkezetre nem véletlenül bukkantam: eleve feltételeztem létezésüket.

A lépcsőház attribútumaival a csendet társítottam. Mivel a csend a hallást (a hallási inger hiányát), a dohos a szaglást, a huzatos a tapintást jeleníti meg, a szóképek mindegyike szinesztézia, mégpedig negatív szinesztézia.²¹ Az Arcanum keresőjében a dohos csendek 1922-től követik egymást romos, düledező házak, elhagyott kúriák, kapualjak, vermek, pincék, börtönök, külvárosi utcák, albérletek, kisvárosi hotelszobák, falusi vasútállomások, templomok, temetők, ravatalok, illetve antikváriumok, megsárgult könyvlapok, könyvtárszobák jellemzéseként. A huzatos csend 1969-ben bukkant fel Kenéz Ferenc A hanglemez-elárusító című költeményében: „huzatos csönd van körülötte”. Amúgy elnéptelenedett majorok, hosszú cselédházak, bérlakások, elhagyatott folyosók, mozgólépcsők leírásában szerepel.

Ha valamiről egyszerre két dolog állítható igaz módon, mint például a lépcsőházról az, hogy csendes és huzatos, akkor az íróember tolla könnyen rájár arra, hogy A lépcsőház huzatos csendje. Az egyik tulajdonságból az alany birtoka (genitivus subiectivus) lesz, a másik tulajdonságból pedig a birtok jelzője. Mivel a két lehetséges jelzett szó így egyetlen szintagmán belül marad, megkezdődhet a sorozatgyártás. Az már esetenként dől el, hogy melyik tulajdonságból lesz a birtok, melyikből a jelző. Huzatos csendből van jó néhány, csendes huzatból alig egy-kettő, de első előfordulása korábbi. 1958-ban vetette papírra egy újságíró a nyíregyházi Állami Zrínyi Ilona Leánygimnáziumban tartott nyári tanfolyamról: „Furcsa, hogy dohányfüst is feltekeredik a csendes huzatban, egyébként minden iskolaszerű.”²²

Jegyzetek

1 Üdítő kivétel, ha ezt a másfél sort az enallagé példájaként említik, mint Szabó G. Zoltán és Szörényi László Kis magyar retorikája (1987). Helikon Kiadó, Budapest, 1994. (III. II) 125.

2 Kocsány Piroska: Az enallagé kettős természete (2003). In: Szathmári István (szerk.): A retorikai-stilisztikai alakzatok világa. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2003. 113.

3 Kocsány Piroska: Enallagé. In: Szathmári István (főszerk.): Alakzatlexikon. A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2008. 177.

4 Mészöly Miklós: Anakamphos (1972). In: Alakulások. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975. 783.

5 Fónagy Iván: A költői nyelvről (1999). Corvina Kiadó, Budapest, 1999. 160.

6 Kosztolányi Dezső: Hogy születik a vers és a regény? (1931) In: Ábécé. Gondolat Kiadó, Budapest, 1957. (I) 121.

7 Ludwig Wittgenstein: Észrevételek (1914–1951). Kiadta G. H. von Wright. Fordította Kertész Imre. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1995. 29. – Az eredeti: Ich denke tatsächlich mit der Feder, denn mein Kopf weiß oft nichts von dem, was meine Hand schreibt.

8 Komán János: Az enallagé komplex képszerkezete. Magyar Napló, XXII. évf. 2011. 1. sz. 32.

9 Vö. Kocsány i. m. 179.

10 Tamási Áron: Ábel a rengetegben (1932). Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1955. (IV) 216.

11 Maurice Cranston: Freedom. Longmans, London, 1953. (8) 166. – Az eredeti: to predict the writing of a piece of poetry or the making of a new invention would involve writing the poem or making the invention oneself. – Idézi Peter Winch: A társadalomtudomány eszméje (1958). Fordította E. Bártfai László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. (III. 7) 93–94. Winch példái közül is idézek egyet. A híres angol trombitás, Humphrey Lyttleton így válaszolt arra a kérdésre, hogy merre tart a jazz: „Ha tudnám, már rég ott lennék.” (93). – Az eredeti: If I knew where Jazz was going I’d be there already.

12 Halász Gábor: József Attila. Összes versei megjelenése alkalmából (1938). In: Válogatott írásai. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977. 768.

13 Komán i. m. 34.

14 Kocsány Piroska is utalt erre a lehetőségre: i. m. 180–181.

15 Tamási Áron: Hazai tükör. Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1953. (I) 30.

16 Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2000. (I) 13.

17 Mándy Iván: Huzatban (1991). In: Huzatban. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1992. 47.

18 Mándy Iván: Ismerkedő (1986). In: Önéletrajz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989. 207.

19 Parti Nagy i. m. (I) 17.

20 Mándy Iván: A gyerek (1946). In: Vendégek a palackban. Új Idők Irodalmi Intézet R. T. (Singer és Wolfner), Budapest, 1949. 177.

21 Vö. Fónagy i. m. 154. k. – A vegyülő érzéki területek közül legalább az egyiket negatív pólusa, az inger hiánya képviseli.

22 y–b: Frontáttörés. Kelet-Magyarország, XV. évf. 1958. (július 17.) 167. sz. 4.