Diagnózis

A tudomány, vizsgálódásának tárgyaival kapcsolatban, mindig az érdekmentesség, pártatlanság tiszta palástját ölti magára. Azt állítja, semmi mást nem akar, mint hallgatni a dolgok erős, őszinte nyelvét, felfogván legmélyebb vallomásaikat. A kiegyensúlyozottság és objektivitás folyamatos hangsúlyozásával szemben a filozófiai reflexió már rég rámutatott arra, hogy mennyire hamis ez az előfeltevés, s mennyi önkényes mozzanat rejlik a tudományos módszer kidolgozása mögött. A tudomány nem fogad el mindent, hanem kizárólag csak azt, ami neki megfelel: konstrukció, nem pedig a valóság pontos, hű képmása. Mindezt már alaposan megvitatták, és kifejtették, nem szükséges most belemennünk a részletekbe. Most csak annyit szeretnénk kihangsúlyozni, hogy a tudományos megismerésben, a legszembetűnőbb módszereken és forrásokon, a tudás megszerzésével kapcsolatos mindennapos tevékenységeken túlmenően, rendszerint észrevétlenül, jelen van egy, a magyarázatokra irányuló törekvést vezérlő rejtett összetevő. Ez a rejtett elem minden bizonnyal az az alapvető meggyőződés vagy előérzet, legbelső védőgyűrű, mely a kutatás minden egyes lépését, folyamatát szabályozza. Ahogy Fritz Medicus mondja: „Minden hipotézis előfeltételezi a megismerés (Erkenntnisziel) során elérendő céljának legitim voltát.” Ez az alapvető előfeltevés megelőz mindenféle tudományos hipotézist és módszert, és nem egyéb, mint a valóság egy meghatározott struktúrájának közvetlenül átélt érzése. Ebből a nézőpontból minden tudományos diszciplínát nem nyitott, előfeltevések nélküli beállítódásként, hanem teleologikus komplexumként kell felfognunk, mely eleve meghatározott irányok felé halad. Nem áll szándékunkban kifejteni ezt a tézist a maga teljességében, csak arra a vonatkozására térünk ki, amely napjaink humán tudományait érinti. 

Az olyan diszciplínák, mint az antropológia, az etnológia, a szociológia vagy a pszichológia hátterében vajon milyen rejtett, elfedett elgondolás áll? Vajon tárgyukhoz mindenféle előzetes séma, attitűd, prekonceptuális vízió nélkül közelednek-e, vagy ellenkezőleg: csak azt fogják fel a valóságból, amit már előzőleg felvetettek, eltorzítva a dolgokat? Ez a kérdés több különböző problémát felvet, többek között a múlt megismerésének ismeretelméleti problémáját, mivelhogy az említett tudományok a már megtörténttel foglalkoznak. A jelen változó perspektívája vajon nem változtatja-e meg a múltról alkotott képet? Az antik görög világ vajon ugyanarra a valóságra vonatkozik-e a középkori ember szemszögéből és a XIX. századi ember szemszögéből? Szükséges – írja Eric Dardel L’histoire science du concret című könyvében –, hogy a történész megszabaduljon attól a kényszertől, melyet maguk a dolgok gyakorolnak felette. A tárgyi követelmények jó része nem egyéb, mint saját képmásunk visszatükröződése. Ily módon tehát a múltra visszavetül a jelen minden történése, sőt a jövőre vonatkozó tervek is, eltérítve, illetve az adott kor megítélésének alávetve az események rekonstrukcióját.

Az egzisztenciálfilozófia, mint az ember időbeliségének tanulmányozásába elmélyülő irányzat, hangsúlyozza a vitális körforgást az idő ezen három dimenziója között. Mindig a jelen emberei azok, akik egy sajátos történelmi szituációban állván, egy meghatározott horizont által körülvéve, a múltat szemlélik, s a tudományt művelését átélik. Most, kulturális szituációnk egyéb meghatározó elemei között, számot kell vetnünk az említett szellemi légkörrel, azzal az „a priorival”, mely meghatározza fogalmaink látószögét, kormányozza intellektuális tevékenységeinket.  

A humán tudományok tekintetében – melyek művelése során az ember magáról az emberről tesz megállapításokat, próbálván megérteni viselkedési formáit, tevékenységének megnyilvánulásait – még szembetűnőbb saját létünk mikéntjéről alkotott előzetes értelmezésünk jelentősége. A saját természetünkről, struktúráinkról alkotott reprezentációt minden további nélkül kiterjesztjük a történelem minden korszakára, s a legkülönbözőbb földrajzi régiókra, azzal áltatván magunkat, hogy maradéktalanul s a maga teljességében megértettük az emberi létet. A szóban forgó mitikus a priorit, mely ott áll a humán tudományok minden okfejtésének hátterében, Francisco Romero lefelé irányuló[1] magyarázatnak nevezi. Arról az elvről van szó, mely szerint megismerni valamit annyi, mint visszavezetni egy másik – a létezők spektrumán lejjebb elhelyezkedő – dologra: redukálni a szellemet a pszichológiára, a pszichológiát a fiziológiára, a fiziológiát a fizikára és a kémiára, s ha lenne egy még lejjebb található szint, akkor az emberek nem haboznának azt tenni a valóság legalapvetőbb fundamentumává. A megismerés – ezen gondolatmenet szerint – a képlékeny, tovaillanó jelenségek rögzítését, megfogható mechanizmusként való felfogását jelenti. Vajon a modern humán tudományok nem éppen ezt az ideált követik? Nem lehetséges, hogy bár semlegesnek s mindenfajta előítéletektől mentesnek állítják be magukat, kezdettől fogva a fent vázolt prekoncepciót tették kutatásaik alapjává és kiindulópontjává?  

A gondolatok mindig többet árulnak el azokról, akik kiötlik, illetve védelmezik őket, mint a tárgyakról, melyekre vonatkoznak. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a gondolatok nem vonatkoztathatók el az őket megformáló gondolkodási folyamat kontextusából kiragadva, illetve egy teória vagy világnézet mindig elárul valamit arról, aki megfogalmazza. Lehet, hogy a civilizáció fejlődését hirdető materiális értékek az embernek a saját létéről alkotott értelmezésében fordulnak a visszájukra? 

*

Az esszé eredeti címe: Diagnosis.

[1]„Hacia abajo”.

Illusztráció: Jean Baptiste Simeon Chardin: A tudomány attribútumai