Igaz ugyan, hogy a mai világban rengeteg információforrás áll a rendelkezésünkre, mégis a könyvolvasás olyasmit nyújt – majdhogynem misztikumot –, amit a rövid vagy hosszabb videók meg a gyorsan pörgetett közösségi média nem képes megadni, de még a mozi- vagy tévéfilmek sem. Mi ez a misztikum? Hogy betűket látva-olvasva képeket látunk magunk előtt, tájak, korok jelennek meg, egyszerre vagyunk a filmkészítő és a vetítővászont néző. Ráadásnak mindenkinek mást jelent, vagy láttat ugyanaz a betűsor, ugyanaz a gondolat. A film az sok ember, a közösségi média pedig annyira sok, hogy az már embertelen, a könyvben pedig mindig ott marad a legfőbb, amiért és akiért készült, az ember, és aki alkotta, a másik ember, az író. A lapokon át megértik egymást…

 

Tari István délvidéki író. Gondolkodó. Alkotó. Ember. Majdhogynem több jót el sem kell róla mondanom, mivel ez, hogy valaki gondolkodó-alkotó-ember mindent kifejez. Ha nem lenne gondolatunk arról, mit jelenthet az, ha valaki tébolyult állapotba kerül, ráadásnak úgy, hogy teljesen normálisnak néz ki, íróbarátunk elénk rajzolja a képét, a gyilkos már-nem-is-emberét, aki azért él, hogy másokat meggyilkoljon. Tari István nem krimit írt, hanem, ha lenne ilyen műfaj, akkor tömegtébolyos tömegkrimit. Azt az állapotot, amikor a gyilkosság, az emberi élet kioltása nemhogy bűncselekmény, aki megteszi, az az emberek társadalmából nemhogy kiírja magát, hanem éppen dicső lesz, kitüntetett és ajnározott hős. Ez az állapot a háború kora, amikor – sokan írták-mondták – a legnagyobb bűnözők lesznek a legnagyobb hősök, mivel a másik embert, az úgynevezett ellenséget tömegével gyilkolják! (Aztán a békeidőkben is tovább tenné, amit a háborúban megszokott, hogy szemközt rohanjon vele a valóság, ami mégiscsak az erkölcs!)

Tari István (született 1953-ban Zentán) a kortárs délvidéki magyar irodalom egyik legmeghatározóbb, sokoldalú alakja. József Attila-díjas költő és író, újságíró, szerkesztő, fotóriporter és képzőművész (grafikus) is. Hosszú ideig dolgozott az újvidéki Képes Ifjúság munkatársaként, és alapító szerkesztője volt az Aracs című folyóiratnak. A délvidéki magyar közösség életének egyik motorja, volt Óbecse alpolgármestere és a Magyarkanizsai Írótábor szellemi vezetője is.

Tari István, ha egyszer magyarkanizsai alkotó, akkor az általa megismert délszláv háborút – a testvérháborút és polgárháborút – alkotta elénk igen változatos és szemléletes képekben. Megosztotta velünk azt is, hogy nem képes megérteni a miértet. A nagy miértet! Hogy miért volt ez a gyilkos háború, amely még ma, évtizedekkel később is szedi áldozatait. A szerb vagy horvát volt harcos megszokta egy életkorszakában, hogy minden kérdést fegyverrel intéz el, ha azt úgyis, mint „szuvenírt” hazavitte. Vagy a kést tanulta meg a harcok alatt másra használni, mint amire való. Halljuk a híreket: ha „bepöccen”, most is fegyverrel akar mindent elintézni. Még mindig ez a trauma szedi áldozatait.

A miérttel kapcsolatban a politikusokat kellene kérdezni: mit nyertek ők, amikor ott vannak ma az államok határai, ahol a jugoszláv szövetségi államon belül voltak. És ha a politikusok nyertek is valamit, személyes hírnevet, több hatalmat és ezzel gazdasági előnyöket, miért nem kérdezte eddig meg tőlük senki, ha gyilkolni küldték az embereket, ha szerintük ez kellett, akkor miért nem álltak ők az első vonalba? Az ő eszményükért miért mások haltak és nyomorodtak meg, családok menekülhettek, hullottak széjjel, gyermekek nőttek apátlanul fel, asszonyok hűségesen, de özvegyen tengődhettek, milliárd dollár értékben ment tönkre, füstölt a szó legszorosabb értelmében el a nemzeti vagyon, ahogyan a vállalatok és a magánemberek vagyona is vele? Mi lett megmutatva a világnak? Hogy létezhet polgárháború, amely talán minden harcnál gyalázatosabb? Ha a Szovjetunió széjjel válhatott csendesen – bár éppen az orosz–ukrán háború mutatta meg, mekkora felszín alatti konfliktusokkal –, ha Csehszlovákia is, akkor az ugyancsak szövetségi köztársaság Jugoszlávia miért nem?

A mű címe A téboly sorozatvetőinél, mely legjobban mutatja: nem egy ember tébolya, hanem téboly-sorozatvető volt itt. Az akkor felszakított sebek pedig ma is élnek!

Magyarok a szlávok háborúiban az alcím, amely megmagyarázza Tari képalkotását, gondolatainak időszerűségét ugyanúgy, mint azt, hogy erről miért most kell írnia!

„Hatalmas robajjal rian a hír Jégtörő Mátyás napján: Oroszország megtámadta Ukrajnát! (…) Ismét magyar fiatalokat nyomorít meg a szlávok háborúja. Ismét magyar fiatalok halnak meg a szlávok háborújában. Egyre elszántabban, egyre zaklatottabban régi jegyzeteim között turkálok.”

Igen, magyarok kérdezhetik újból: ez a mi háborúnk?

Magyarok halnak, sebesülnek, véreznek, nyomorodnak, idegileg tönkremennek, menekülni kényszerülnek, vagy a hadsorozók – erőszakkal behívók – elől bujdokolnak. Örök stressz az életük, a többségi társadalom által kreált törvény szerint bűnözőkké lesznek, mert nem akarnak gyilkossá lenni!

Ez volt 1991-2001 között a délszláv háborúban, és ez lesz, ki tudja, még meddig az orosz-ukrán háborúban?

Egy híradós emlék villan eszembe épp, amint ezt írom. Magyar nemzetiségű katona, aki átmenekült a határon, sírva mondta: a ház pincéjéből magyarul kiáltoztak ki, asszonyok és gyermekek jajgattak, és neki be kellett dobnia a kézigránátot. Mert, ha nem lesz gyilkos, őt gyilkolja meg a mellette álló tiszt. Ez így nem maga a téboly?

Egy régi, ókori mondás: meg kell ismernünk a háborút, hogy értékelni tudjuk a békét! De ne ismerjük meg, csak gondolkodjunk el, mit jelent a háború, hogy tudjuk, helyesebb a béke!

Tari István személyes tapasztalatai és barátai elmondásai révén segít nekünk abban, hogy soha ne akarjunk háborút. A törvényes gyilkosok korát ne!

Pedig Jugoszláviára mennyire felnéztünk, mi, magyarok, a hetven-nyolcvanas években. Mennyire rácsodálkoztunk a jobbnak látott – vagy láttatott – életminőségükre, hiszen mi úgy hittük, az NSZK-beli útjaik luxusutak, ráadásul ezért pénzt kapnak, ha ott dolgoznak is, és nem láttuk, nem tudtuk, hogy leginkább alantas munkákra, sokszor szinte rabszolgának mentek ki. Csak azt láttuk (akartuk látni?), amit a Magyarországon autóval hazamenő „jugók” mutattak. És nem azt, hogy ezek nyolc-tízéves autók, a németeknél már roncsok, csupán a mi Trabantunkhoz képest luxusjárművek. Nem akartuk látni, hogy a csodált Jugoszlávia nem képes munkát adni polgárainak, és jelentős részüket Németországba, Olaszországba, még Görögországba is küldi. Hogy a családok így szétszakadnak, hogy sok gyerek apjuk hangját inkább telefonból ismeri, mint élőben, hogy a hazaküldött valuta tartja fenn, működteti az államot, amelyben úgy a politikai, mint a katonai és már a gazdasági ügyekben is erős szerb érdek érvényesül.

A jugoszláviai magyarok belebódultak a felszíni csillogásba, a talmi tárgyakba, videomagnó, filmfelvevőgép, kocsik, órák… Annyira, hogy egyesek „csóri magyaroknak” hívtak bennünket, anyaországiakat.

Aztán ott is – egy tébolyból – minden gyorsan változott.

„1991 ősze az iszonyat ideje, a mozgósítások ideje: a délvidéki magyarság kiszorításának felgyorsítására jó lehetőséget nyújtott az akkori hatalomnak a katonai behívóparancsok szelektív alkalmazása.” – Ezt Tari István akkor írta Magyarkanizsán. Írhatná ma is, csak Ungváron. Ugyanaz a kép, mindig? Igen, a gyengébbeket vagy az annak kikiáltottakat akarják elpusztítani – a háborúban legális módon – az erősebbek.

Sokan vallják, hogy a háború első áldozata az igazság. Ez igaz, de az is, hogy a régi hazugságok mind kiderülnek. Ahogyan erről Tari István szól: „A leggyászosabb dolgok a háború után (a második világháború) történtek, amikor is állandóan a testvériségről és egységről beszélt mindenki, ezzel ejtve át a szerb népet. Nem létezett semmiféle testvériség és egység a szerb néppel szemben sem a horvátok, sem a szlovénok részéről.”

Volt, aki szerint a robbanás predesztinált volt, mert akkora feszültség halmozódott fel Jugoszláviában, ami másokat meglepetésként ért. Hiszen lehetünk akár nagyon mérgesek a havat sosem eltakarító, vagy éppen hogy elénk toló szomszédra ugyanúgy, mint az elénk vágó autósra, de nem fogjuk megölni azokat. Itt pedig, a háborúban, vagy a háború előtti pillanatokban…

A háború nem a lövöldözéssel kezdődik.

A háború a fejekben kezdődik; a butasággal, a butaság felvirágoztatta hazugsággal kezdődik.

Azt a hazugságot nem a fiatalok találják ki.

A háború zajosabb változata a lövöldözéssel kezdődik. A lövöldözésben általában a fiatalok vesznek részt, akiknek még csak kialakulófélben van a veszélyfantáziájuk. Akiket megtévesztettek. Akikkel elhitették azt, hogy a lövöldözés jövőjük érdekében történik. (…)

A lövöldözések túlélőit hősöknek nevezik, akik idővel teleaggatják a mellüket érdemrendekkel, mert minél nagyobb a szegénység, annál több hősre van szükség, annál inkább elszaporodnak az érdemrendek.

Vidékünkön a háborús kitüntetést véremléknek nevezték elődeink; azok, akik nem a lövöldözésekhez igazodtak, akik a lövöldözéseknél sokkal biztosabb fogódzókat kerestek: akik a természethez, az évszakok változásához igazodtak. Akik nagyon is megtanulták azt, hogy a tél után nem az ősz, hanem a tavasz jön. Akik egy pillanatra sem tágítottak attól a rögeszméjüktől, hogy a földet meg kell művelni! Akik még a lövészárkokban is földjük, állataik sorsára, családjukra gondoltak a legszívesebben. Őket is megpróbálták hazugságokkal áltatni, közülük csak azok dőltek be, akiknek nem volt biztos fogódzójuk, akik nem tudták pontosan, hogy mi a teendőjük, akik inkább a dolgok könnyebbik felét választották maguknak.

Mindez Baranyában jutott eszembe, miután átkeltem május elején az egyetlen járható Duna-hídon, Bezdánnál. A Duna mindkét partján egyenruhás rendőrök időztek, állították le, kutatták át az autókat, igazoltattak, érdeklődtek a hídon átkelők úticélja felől. Az égen hatalmas fehér felhők, a rendőrség páncélingjén pedig a terep színei gomolyogtak.

Írta Tari István a délvidéki magyar fiatalok 1991. május 15-én megjelent lapjában.

Jó újságíróként előbb tudósít:

„A lelkekben uralkodó gyűlölet és zűrzavar, azaz: a háború, nos, a háború most látványosabb formában testesül meg – már amennyire látványos dolognak számít a tűzfegyverek ropogása, az emberi életek kioltása, a falvak és városok szétlövése, felperzselése... Az újságírók, persze, harapnak a témára és megrázó képsorokat láthatunk arról az országról, ahol patakokban folyik a vér és szárnyra kap a hullabűz.”

Aki meg ebben nem hajlandó részt venni, annak el kell mennie. Ha a határon túlra nem tud, vagy nem akar, marad a belső bujdosás.

„Magyar nyelven megjelenő ifjúsági lapunk munkatársai is lelépnek. Újságírók híján fiatal, tűzvonalba kényszerített olvasóink jelentkeznek önkéntes harctéri beszámolóikkal. Kárpát-medencei világunk vajon értesülhet-e arról, eljut-e hozzá annak a híre: a délszlávok háborújában magyar fiatalokat kényszerítenek arra, hogy egymást öljék. Magyarok a magyarok ellen a szlávok háborújában. Bakos Borisznak a borzalmak sűrűjéből érkező háborús levele november 20-án jelenik meg lapunkban, döbbenetes kordokumentum:

Történt egyszer délelőtt, hogy pontosan melyik napon, nem tudom, mert arra sincs időm, hogy dátumokat jegyezzek fel. Szóval, egy délelőtt őrsünkből néhány önkéntes bakát kerestek »obezbedenje« céljából. Ki tudja, miért, jómagam is jelentkeztem. Nem mondták, miről van szó, hova megyünk, csak annyit, hogy siessünk fel a tehergépkocsira, természetesen puskával együtt. A felszállás után elindultunk Tenján keresztül Szentlászló irányába. Poros aszfaltutakon robogtunk, leégett házak mellett, fekete fejkendős öreg nénik integetésének kíséretében. A megszokott látvány hatására felmerült bennem a kérdés: vajon hová tartunk? Talán Szentlászlóra?! Nem, az nem lehet, hisz ott még harcok folynak, nem szabadult fel a falu környéke. Addig töprengtem, míg nem érkeztünk meg – Kórógyra. A jelzőtáblát elhagyva, megálltunk. Leszállás! (…) Bámészkodás közben egy magyar nyelvű feliraton akadt meg a szemem: Tűzoltószertár! Már ebből is látszott, hogy a falu lakosságának többsége magyar (volt). Ezt bizonyította még a számtalan felirat, cégtábla és a házakban talált tárgyak. Kezembe akadt például Gárdonyi Géza Egri csillagok című műve is. De volt itt még magyar kártya, hangszalag és rengeteg más szétdobált holmi. Ami legjobban meghökkentett és elszomorított, a tűzoltó szertárban elénk táruló látvány volt. Az eltört üvegajtó szilánkjai a földön, mint karácsony után egy földrehullt díszgömb... Az üvegkereteken keresztül is volt mit látni. Romokban heverő biliárdasztal, széttört székek, asztalok... A földön »három szín« egy boton, cafatokban... Piros, fehér, zöld színű zászló, amelyből mindenki számára világos lehetett, hogy ez tényleg, »magyar föld«. A cafatokat nézve társaim csak annyit mondtak: Látod, így jár az, aki ellenszegül. Nem sokáig tartózkodtam itt. A megrendítő látvány és a hallottak arra késztettek, hogy hátrább, minél messzebb és messzebb lépjek... Még most sem tudok szabadulni ettől a képtől, mely egy barbár, brutális cselekedet következménye. Kinek ártott ez a nép és a zászló, nem tudom... Annyi biztos, hogy a falu lakossága mindent maga mögött hagyva, fejvesztve a halált hozó golyók és a becsapódó rakéták elől menekült.”

Kérdem: kell még több a téboly sorozatvetőiből? Kell a háborúból? Nem elegek a képek, az általuk feltörő gondolatok?

Tari István mesteri módon oldja meg feladatát, a háborús regény, korrajz, személyes visszaemlékezés, szinte titkos gondolati napló és együtt az újságírói, szinte nyersen tényszerű láttatás vegyítését, amelynek során, bár a kilencvenes évekbe lépünk vissza, mégis újból és újból egy most folyó – ebben a percben is ölő – háború képei villannak elénk. Ahol szintén magyarokat ölnek, vagy talán ők ölnek, mert ez a parancs, vagy pedig megölik őket, ha nem engedelmeskednek.

Tari István könyve mégsem „csak” ennyi, nem hiába részesítette a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata „Az Év Legjobb Könyve Díj"-ban.

„Korán ebédelek, hogy minél hamarabb elkezdhessem a kályhatisztítást. Marcsu segít, magas a kályha, minél kevesebb kormot kellene a szoba levegőjére bíznunk. Egy bottal meghosszabbított szárú merőkanállal kínlódom, hisz a bot túl hosszú ahhoz, hogy zavartalanul kijöjjön a füst a járatból; minduntalan beleütközik a mennyezetbe. Összecsukható botokra jár most az agyam. Aztán a kályhából bontok le valamicskét, hogy jobban hozzáférhessek az érzékenyebb pontjaihoz. Feleségem barátnői toppannak be. – A rendes férj – jelentik ki mosolyogva. – A mintaférj – javítom ki őket. Aztán kávészünet, némi konyakkal. A kormosabbján már túl vagyok. Többször hangoztattam valamikor: aki kéményseprűvel barátkozik, az ne csodálkozzék, ha néha bekormozódik. A sár jó hideg, nagyot kell rajta gyúrnom, ám kifogástalan sárga földből készült. Ezt a sárga földet 1994. február 3-án ástuk ki. – Ezt azért tudom ennyire pontosan, mert a legnagyobb infláció idején, na meg az általam fontosabbnak érzett időszakokban néha naplót írtam. Akkoriban senki sem kért erre. Inkább íráskényszeremet vezettem le vele. Vagy csak nem kívántam olyan részletekkel terhelni csalóka emlékezetemet, melyek egyszer fontossá válhatnak.”

Igen, az ember, mármint aki tényleg ember, még a pokolban is ember kíván maradni. Emberi tevékenységekkel, mint például a kályhatisztítás. És, ha kell, megtudhatjuk azt is, hogy a sárral tapasztás mennyire fontos. Hogy a kályha ne kormozódjon… Talán metaforát érezhetünk itt? A világba jutó korom, a baj, és a kályhát megjavítani kívánó ember…

A művet a szerző grafikái, fotói és fotómontázsai, meg több, általa megőrzött dokumentum (például ötliteres benzinbon) és különféle levelek színesítik, igazán széles képet adva egy életről a háború tébolyában.

 

Tari István: A téboly sorozatvetőinél – Magyarok a szlávok háborúiban. IdőJel Kiadó, 2025.