Zene és divat kéz a kézben

Már a könyv címe is vidám oximoron (Mozart bikiniben), a játékos alcím (Zeneszerzők viselt dolgairól) pedig kettős értelmet hordoz: a ruhaviselet mellett az emberi titkokra is utal. A piros-feketébe öltöztetett lapok előre jelzik, hogy nem mindennapi olvasmányban lesz részünk. Bősze Ádám sajátos csipkelődő stílusában rövid divat- és zenetörténeti áttekintést ad a keresztény egyházi zene kezdeteitől a 20. századi modernig, miközben szélesre tárja a legnagyobb komponisták ruhásszekrényét, divathóbortjaikat is bemutatva. Természetesen Bősze mondanivalója nem merül ki a zenei hírességek ruhatárának taglalásában, könyvét zenetörténeti utalások és apróbb műelemzések is gazdagítják, némi szociológiai háttérrel. A tartalomjegyzék maga is egyes ruhadarabokra (Csuhában, Turbánban, Talárban stb.) utal, amelyeket az olvasó majd részletesen megismerhet. A fejezetek előtt zeneszerzőket ábrázoló képek érzékeltetik a korszak divatját és hangulatát. E sokrétű, szórakoztatóan komoly kötetről nehéz lenne kritikát megfogalmazni, inkább nézzük, milyen érdekességekről olvashatunk!

Zenéről és öltözködéskultúráról

Bősze Ádám jól érzékelteti könyvében, hogy a letisztult egyszerűség és a néha már túlburjánzó pompa mennyire kéz a kézben jár a zene és a divat világában. Megfigyelhetjük a puritanizmus és a pompakedvelés korszakonkénti, szinte törvényszerű váltakozását. A misztikus, meghitt egyházi zene egyszerű ruházatot kíván, de miután belép a világi muzsika, az öltözködéskultúra is átalakul. Bősze a középkor zenéjével indít, egykori bencés szerzetesként autentikus leírást és magyarázatot ad a Szent Benedek Regulájában szigorúan meghatározott öltözetről, a köznapi ember számára rejtélyes ruhadarabokról (kukulla, tunika, skapuláré…), amelyek mindegyike jelképes értelmet hordoz. Továbblépve a reneszánsz világi zene kifinomult, örömet sugárzó dallamainak korába, az öltözködés is sokkal szabadabb lett: „…nem tudni, hogy herceg, nemes, szabad polgár vagy kézműves valaki, mert megengedett dolog, hogy mindenki saját kedve szerint öltözködjék.” A harmonikus és nyugalmat árasztó zenét fokozatosan kiszorította a barokkra jellemző bonyolult, túldíszített muzsika, és vele együtt a pompázatos ruhaköltemények. Ekkor már versenyben állt egymással az egyházi és a világi zene. A királyi és főúri palotákban megszülettek a zenés-táncos darabok, majd ezekből a balett és az opera. Az extravagáns ruhákkal kapcsolatban elég csak a Napkirályra, XIV. Lajosra gondolnunk. A barokk túlkapások lecsengésével újra egy egyszerűbb, polgári kultúra lépett színre, amely kissé visszafogta a divatot, és a zenét a klasszikus, lágyabb dallamok irányába terelte. A XX. századi szimfonikus zene és a divat azonban már nem hat egymásra.

Zeneszerzők és zenészek társadalmi helyzetéről

A középkori zsoltárok szerzőiről nem sokat tudunk, általában nem maradt fenn a nevük. A szerzetesrendek külön világot alkottak, a többi egyházi központ egy-egy uralkodó fennhatósága alá tartozott. A templomokhoz iskolák társultak, és szigorú rend szerint működtek. A korai keresztény egyházi iskolák gyerekeinek napi foglalatosságához hozzátartozott a kóruséneklés. A reneszánsz egyes kiemelkedő zeneszerzőiért már versengtek a főúri udvarok. Ilyen volt a francia-belga születésű Josquin des Prez vagy a „reneszánsz zeneszerző mintaképének” számító Lassus (Orlando di Lasso), de a Napkirály kedvelt zeneszerzője, Lully is, akinek már saját zenekara volt. Bősze kiemeli az 1685. évet, a barokk zene három óriásának (Händel, J. S. Bach és Scarlatti) születési dátumát. Az udvari zenész státusza sokáig fennállt. Megtudjuk, milyen volt az élete egy király vagy egyházi méltóság szolgálatában álló muzsikusnak Angliában, Itáliában, Franciaországban vagy éppen Mátyás királyunk udvarában. Milyen ruhában jártak, milyen megbecsülést kaptak, életük mennyire függött uruktól és alkalmazójuktól, aki nemcsak zenét rendelt tőlük, de öltözéküket is meghatározhatta. A korai klasszika zeneszerzőinek életét jól példázza Haydn, aki az Eszterházyak szolgálatában állt, és „belső tisztviselőnek” minősült. Uniformisban kellett megjelennie, és a hercegek pontosan meghatározták a zenekarvezető komponista és zenészeinek öltözékét: „…gondoskodjék (…) arról is, hogy nemcsak ő maga, hanem mind a hatáskörébe tartozók is mindig tisztán, az előírásnak megfelelően, fehér harisnyában, tiszta fehérneműben, rizsporosan, copffal vagy vendéghajjal, de mindenesetre egyöntetűen mutatkozzanak.” Haydnt a szerző kora „igazi celeb”-jének nevezi, akinek muzsikájáért egész Európa rajongott, azonban ő még udvari muzsikus volt, Mozart személyében viszont már megjelent az önálló zeneszerző, akit nem kötött holmi „tisztviselői státusz”. Beethoven pedig a klasszicizmus korának első igazi polgára.

Tonzúra, paróka, varkocs – a hajviseletről

Bősze Ádám beleszövi könyvébe a „kötelező” hajviseleteket és ezek alakulását is, a szerzetesek tonzúrájától a barokk kor parókakölteményein túllépve a már egyszerűnek számító copfig. Humoros idézeteket is olvashatunk a hölgyek elképesztő parókáiról. Egy 1775. évi német újság apró híre a párizsi hóbortról: „…a hölgyek (…) egy egész kertet hordanak a fejükön (…) és egész tájképeket viselnek: az egyik egy falut visz a fején, a másik egész erdőt, megint másik tágas mezőt vagy hidat, vagy éppen szélmalmot.” Haydnnak még varkocsban (copfban) kellett hordania a haját, de Beethoven már nem nagyon törődött ezzel. A vendéghaj azután ki is szorult a divatból.

Zenészek ruháiról és zenészek a ruhákról

Igencsak vicces képet kapunk a legnagyobb komponisták kedvelt ruhadarabjairól és divattudósításairól is. A Mozart családban fontos volt a divat. Mozart papa a gyerekek (Wolfgang és Nannerl) párizsi és londoni fellépéseinek idején írt leveleiben a korabeli divatról is tudósítja feleségét: „Nincs olyan hölgy, aki kalap nélkül menne ki az utcára, igaz, a legkülönbözőbb fejfedők vannak itt: egész kerek, hátul összekötött, atlaszból, szalmából, taftból stb.”

W. A. Mozart felesége szerint a zeneszerző „…sokra tartotta a szép ruhákat, a csipkéket és az óraláncokat.” Nem kis feltűnést keltő piros frakkja is híres volt. A „lezser” Beethoven azonban nem sokat adott a divatra, hanyagnak írják le a kortársak. Korai süketsége rányomta bélyegét viselkedésére, életvitelére, hangulatára. Bősze F. A. von Klöber festőművészt idézi Beethoven ruházatáról és körülményeiről: „…lakása nagyon egyszerű volt, ahogyan egész lénye. Ruházata egy világoskék frakkból, gombjai sárgák, egy fehér mellényből és kendőből állt, az akkori divat szerint, de nem igazán fordított rá figyelmet…”

A romantika közkedvelt zeneszerzője, Felix Mendelssohn viszont nagy gondot fordított saját megjelenésére: „Ebben a pillanatban egy gyönyörű új nyakkendő van rajtam, amit Jette nénitől kaptam, és magam kötöttem meg, Eichthal segítsége nélkül, olyan újmódi, kecses csomóval, hogy elámultam!” Utazásai során szintén szívesen tudósította családját a divatról.

V. Ferdinánd 1830. évi magyar királlyá koronázását látva a magyar főurak öltözékéről így áradozik: „Egy vagy hatvan mágnásból álló menet érkezett, mindegyikük ugyanabban a fantasztikus pompában (…) Az egyik színesebb és gazdagabb, mint a másik (…) Utánuk a Magyar Gárda következett Esterházyval az élen. Káprázatos briliánsok és gyöngyös hímzés díszítette öltözetét, hogyan is önthetném szavakba.”

Az öltözködésbeli szélsőségeket a korszak zenészei közül Clara Schumann, Liszt Ferenc és Richard Wagner képviselte. Schumann felesége, Clara, korának híres virtuóz zongoristája, férje halála után csak feketét viselt. A nála is virtuózabb zongorista és zeneszerző, Liszt Ferenc ünnepelt világfi régi vágyát váltotta valóra, amikor 1865-ben felvette az egyszerű reverendát, amit aztán haláláig le sem vetett, míg veje, Wagner fejedelmi öltözékéről és pompakedveléséről volt híres. Több levelében írt ruhákról; az utcán bársonytalárban, otthon selyemköntösben járt, és szekrényének mélyén ott lapult kedvenc rózsaszín selyemalsója.

Bartók Béla öltözködésében az egyszerűség híve volt, de a millennium idején fellángoló nemzeti érzés őt is magával ragadta, és magyar zsinóros ruhát csináltatott. A különc francia zeneszerző, Erik Satie nem sokat adott a divatra, inkább zsebkendőket gyűjtött.

Balettről és balettcipőről

Szerzőnk kitér a híres balerinákra és az őket nyomorító balettcipő átalakulásának történetére is. A maihoz hasonló, az orr résznél kibélelt spicc-cipő 1820 körül alakult ki, addig csak lábujjhegyre emelkedve táncolhattak a balerinák, ami elég nagy megerőltetésbe került, és az ujjaik torzulásához vezetett. Visszatérve a balett kezdeteihez, már Lully, a Napkirály zeneszerzője számos pompás táncjátékkal örvendeztette meg urát, amelyekben maga XIV. Lajos szereplőként is szívesen részt vett. Bősze szól még a Gyagilev vezette Orosz Balett 20. század eleji parádés párizsi fellépéseiről, amelyek elbűvölték a közönséget ötletes, színes jelmezeikkel és díszleteikkel, valóságos „kultúrsokkot” okozva. „Viharfelhő selyemnadrágok táncoló félholdakkal, meztelen hátak lapockáin arany pillangók, orrszarvú papucsok (…) lehelet-muszlin és pára-tüll áttetsző nadrágok…” (tudósítás a Seherezádé előadásáról).

Az orosz fellépőruhák a kor híres tervezőjét, Coco Chanelt is megihlették. A szerző hozzájuk képest elszürkültnek véli a mai operaszínpadokat.

Bősze Ádám könyvét nehéz lenne műfajilag kategorizálni, ő maga is egyedi jelenség, sokoldalú egyéniség, a klasszikus zene nagykövetének is nevezhetnénk. Könyveinek célja, hogy ezt a sokak számára nehezen emészthető műfajt és művelőit emberközelbe hozza. Jelen, zenetörténettel összekapcsolt humoros divattörténeti eszmefuttatása nemcsak kellemes olvasmány, de a muzsika közvetlen élményét is kínálja azoknak, akik a mellékelt QR-kódos betéteket meg tudják hallgatni. A személyes emlékekkel is gazdagított kötetben fény derül a legnagyobb komponisták öltözködési szokásaira, titkaira, emberi gyengeségeire, hiszen ők is halandók voltak. Az első látásra kissé frivolnak tűnő könyv többoldalas irodalomjegyzéke komoly kutatómunkáról árulkodik.

Bősze Ádám: Mozart bikiniben. Zeneszerzők viselt dolgairól. Libri, 2025.