– Mit csinálsz?

Rita a kérdést nem hallotta, a Kisfiú szájáról olvasta le. Benne volt ugyan a szemében, a tágra nyílt, szürke szemében.

Amióta a hangok világa bezárult előtte, Rita megtanulta, hogyan olvasson szájról, és miként találja ki a gesztusokból a szavakat.

– Várok – felelte suttogva.

Ha hangosabban válaszol, a Kisfiú megijed. A gyerekek mindig megijednek a hangjától, valahányszor megfeledkezik magáról, és hangosabban szól hozzájuk.

Már messziről meglátta a Kisfiút, és rájött, hogy az öreg Milka unokája. Milkának nemrég halt meg a lánya, akkor vette magához a gyereket.

A Kisfiú a frissen kihajtott tulipánok ágyása mellett haladt. Tenyerét úgy húzta végig a zsenge virágokon, mintha cirógatná őket. Bizonyára a színek tarkasága csábította ide, a kertészetbe.

– Vársz? – kérdezte most a Kisfiú, és bizonyára ő is halkabbra fogta a hangját.

– Mire?

– Csodára!

A Kisfiú szeme még tágabbra nyílt. És megvillant benne valami, ami Ritát a saját fia tekintetére emlékeztette. Ugyanilyen volt az övé is, ilyen kíváncsi, lelkes és türelmetlen, valahányszor mesét mondott neki.

Ilyen lehetne most az unokája. Lehetne… Ha akkor nincs az a dörrenés meg az az üvegcsörömpölés. S ha nincs, hát őbenne sem remeg meg néha még most is az elpattant zongorahúr elnyújtott, véget nem érő hangja. Az utolsó, amit életében hallott.

Hogyan és miért történt, hogy a bomba, amely fényes nappal közelített az iskolához, végül nem abban a teremben robbant, ahol ő, Rita egyedül ült a zongoránál, hanem az osztályba csapódott, ahol a fiú tanult?

A Kisfiú nem törődött azzal, amit Rita emlékében felidézett. Talán észre sem vette. Csak a magáét hajtogatta.

– Csodára vársz? – álmélkodott. – Miféle csodára?

– Nézz csak ide – Rita kezébe vett egy bimbót, amelynek szirmai éppen kibomlani készültek. – Látod?

Amint az alacsonyra nőtt kis virágtő elé térdelt, érezte, hogy a föld még nem melegedett át, hideg és nedves. Letérdelt a Kisfiú is. Ritát aggodalom fogta el: „Még megfázik!” Levette a kötényét, négyrét hajtva a Kisfiú hegyes térde alá gyömöszölte.

– Látod? – ügyelt rá, hogy ne beszéljen hangosan. – A napsugár hamarosan felébreszti.

Úgy rémlett neki, hogy a Kisfiú, akárcsak ő, nem ért minden szót, azért mutatta is, amit mondott, és a nap felé bökött.

– Érzed a meleget, ugye?

A Kisfiú felfelé nyújtotta a karját, megfürösztve a napfényben szétterpesztett ujjait. Be is hunyta a szemét gyönyörűségében.

– A napsugár felébreszt! – Rita megint tenyerébe tette a bimbót, mintha kis vázába helyezné. – És ezek a szirmok majd kibomlanak. Így, nézz csak rám – behunyta a szemét, azután lassan felnyitotta a fény felé, látszott rajta, hogy örül, amint minden világossá lesz körülötte.

Amint a hangok világa mindörökre bezárult számára, legfőbb öröme a színek maradtak. Ezért is lett egy falusi iskola énektanárából kertészeti alkalmazott.

A Kisfiú utánacsinálta: lehunyta, majd felnyitotta a pilláját. Megértette Ritát, és ő is örült.

– A szirmocskák kibomlanak – folytatta Rita –, és akkor történik a csoda.

– Én is meglátom?...

– Meg. Ha megvárod, biztosan meg fogod látni.

– Soká kell várnom?

– Soká. A csodákra mindig soká kell várni.

Együtt vártak a csodára.

És nemhiába: az aranysárga kis szirmok kifeslettek, előbújt a porzók fekete bársonya.

– Csoda, csoda! – kiabált a Kisfiú, és tapsolt apró tenyerével. – Felnyitotta a szemét!

Rita százszor is látta már a tulipánok nyílását, arra azonban még sosem figyelt fel, hogy a porzók mennyire hasonlítanak sűrűn nőtt, puha és nagyon fekete szempillákra. A Kisfiú rögtön meglátta ezt a hasonlóságot. Talán azért, mert az ő szempillája szakasztott olyan volt, mint a porzók: fekete, sűrű, puha.

– Ez a csoda? – kérdezte a Kisfiú, és felrebbentek a porzó szempillái, megmutatták boldog tekintetét.

– Igen, ez.

– És holnap? – kérdezte. – Meglesz még?

– Biztosan.

– Eljövök. Szabad?

– Gyere csak.

És eljött Ritához napról napra. Majd évről évre.

Már nem volt Kisfiú. Kamasz lett. Rita azonban továbbra is csak Kisfiúnak nevezte, sohasem másként.

 

Most egy éve, hogy az öreg Milka dühösen, villogó szemmel támadt neki, megfeledkezett arról, hogy nem hallja a kiabálását.

– Megkótyagosítottad a kisunokámat! Nálad tölti minden idejét! Miattad nem akar elutazni oda, ahol tanulhatna!

Elszakadni a Kisfiútól… annyi, mint az élettől elszakadni. De az öreg Milkának igaza van: a tanulás fontos. Rita, leplezve fájdalmát, maga mellé ültette a Kisfiút, a szemébe nézett, és szándékosan olyan erős hangon szólt, hogy kellemetlenül hasson:

– Utaznod kell… Iratkozzál be! Tedd le a vizsgákat! Kell, érted, Kisfiú?

A gyermekes fürtök helyét már oldalt elválasztott haj foglalta el. De a halántéknál még kissé hullámos maradt. Szája fölött fekete pehely serkent. Csak a szempillái nem változtak, olyanok maradtak, mint a kifeslő tulipán porzói.

A porzópillák megrebbentek. Megmutatták a szemet. Az idegen, kemény, férfias tekintet.

– Hát jó, elutazom – mondta. – De nem úgy, ahogyan nagyanyám szeretné. A levelező tagozatra iratkozom be. És itt fogok maradni – tekintetével a kertészet felé intett, amely ott tarkállott az ablak előtt.

Nem, nem, semmi áron sem szabad elfogadnia tőle ezt az áldozatot.

– Nem maradsz itt! – kiáltott rá Rita. – Az egész világ… – összefüggéstelenül kiabált neki, nemigen hathatott meggyőzően. Inkább csak magának hajtogatta, hogy nem fogadhatja el ezt. Nem szabad elfogadnia. Bármennyire szeretné.

Amaz türelmesen végighallgatta, s tekintetében az előbbi férfias eltökéltséggel válaszolta:

– Pedig így lesz. Mindent átgondoltam. Már régen. Igen, Rita!

Csak a legbensőségesebb pillanatokban nevezte így. Olyankor, amikor tökéletesen megértették egymást. Amikor ő nem volt tanuló és Rita nem volt tanító. Amikor egyenlőek voltak.

 

*

 

– Szabad levágnom néhány tulipánt, Rita?

– Természetesen.

Színházba készültek. Rita már csak egyetlen műfajt tudott élvezni: a balettet. Ha ismerte, a tánc ritmusa feltámasztotta emlékezetében a zenét, s az megszólalt benne.

A Kisfiú megértette ezt, és időről időre azzal örvendeztette meg Ritát, hogy jegyet hozott neki. Aznap éppen a kedvencére, A hattyúk tavára készültek.

Egyáltalán, ez a nap csupa ünnep. A Kisfiú egy álló hétig távol volt, vizsgázott. Ma pedig a helyi érdekkörről futott a kertészetbe, le se téve aktatáskáját, s már messziről kérkedett, magasra tartotta szétterpesztett ujjait, így mutatta: egyes, Rita, egyes!

Ritának is volt mivel kérkednie: épp aznap bontott virágot egy új fajta. Egyszerre négy tövön. És mindegyik egyformán duplaszirmú. A hullámos szélű, fehér kis szirmok szinte itták a napfényt, s az erek mintázata, amely csipkeként borította őket, szinte fehérebb volt a szirmoknál is.

Ha valaki, úgy a Kisfiú meg tudta érteni, mekkora győzelem ez. Jól tudta már, hogy vajmi kevés az egyik virágról a másikra eljuttatni a hímport. Hanem azután még türelmesen ki kell tenyészteni az aprócska hagymát, aztán várakozni. Várni évekig az eredményre: győzelem lesz vagy kudarc? Száz kudarcra jut egy győzelem.

És mint gyermekkorában, mint legeslegelső idejövetelekor, a Kisfiú ezúttal is térdre ereszkedett a virágok előtt. Aztán sorra kezébe vette mindegyiket. Majd talpra ugrott, és dalolni kezdett. Rita az ajka mozgásáról olvasta le a szavakat.

– Csoda, Rita, csoda! Csoda, Rita, csoda! Csodák csodája!

És táncra perdült saját nótájára. Mozdulatainak ritmusáról pedig Ritában egyszer csak megszólalt a csintalan dallam: a kis hattyúlányok tánca… Nevetve úgy tett, mintha légies szoknyácskáját emelné magasra. És kacagott, nyilván azért, mert elképzelte, milyen látványt nyújthat.

– Így nevezzük el – szólt a Kisfiú, megint a virágok felé hajolva, s olyan lassan mondta, hogy Rita mindenképpen megértse. – Hattyúlányok tánca. Nem rossz virágnév, ugye?

Ő szokott nevet adni az új fajtáknak. Tavaly is, amikor egy virág az anyjától, a vad alpesi tulipántól a bíborszínét, az apjától pedig szirmainak kecses alakját örökölte, a Kisfiú az Erika leánynevet javasolta. S amint kimondta, mindjárt bele is pirult.

Hát persze, mindenkinek megjelenik egyszer az életében a maga Erikája… Hát, csak viselje az a virág a Kisfiú első szerelmének a nevét…

– Hattyúlányok tánca. Jó lesz?

Egyik kezének ujjaival tenyerén dobolta a pajkos ritmust:

– Mint négy balerina, olyanok, nem igaz Rita?

Rita máskor is alig tudott nemet mondani a Kisfiúnak. Most pedig… Aznap korán reggel a szélső virág, a legfejlettebb bomlott ki elsőnek. És akkor Rita, akárcsak most a Kisfiú, felfedezte, mennyire hasonlít egy balett-táncosnőhöz. Nyomban el is keresztelte kedvenc balerinájáról.

Mintha mentegetőzne, szinte akadozva mondta:

– Tudod… azt akarom… Szeretném ezt a fajtát… Tánya…

A fiú lelkesedett a gondolatért.

– Hogy is nem jöttem rá rögtön! Pontosan olyan, mint Tánya! Egyébként ma ő fog táncolni.

 

*

 

Az előadás vége mindig fájdalmat okozott Ritának. Megszakadt a lelkében szóló zene, s a csend láthatatlan, tömör fala ismét elválasztotta őt a külvilágtól. Abban a pillanatban pedig újra megszólalt benne az elpattant zongorahúrnak az a véget nem érő, elnyújtott hangja. És feltámadt mindaz, amivel soha nem tudott, de nem is akart megbékélni.

A Kisfiú nyilván tudta mindezt. Ilyenkor karon ragadta, úgy vezette át a néma tömegen, a hangtalan városon keresztül.

Most is a Kisfiú állt fel elsőnek, abban a szempillantásban, amikor a függöny legördült.

– Várj! – olvasta a szájáról Rita, aztán a Kisfiú megmutatta neki a nála lévő hosszúkás tulipáncsomagot.

Rita bólintott, kihajolt a páholyból – a Kisfiú mindig páholyjegyet vett, hogy Rita jól lásson – lefelé nézett a számára hangtalanul tapsoló nézőtérre. Várta, mikor jelenik meg a Kisfiú a széksorok között.

Azonban a színpadon jelent meg, a színfalak mögül szaladt elő. A világosító észrevette, rögtön ráirányította a reflektor kékes fénycsóváját. És ebben a fényben titokzatos gyertyaként villant meg a Kisfiú kezében egyetlen szál tulipán: a duplaszirmú fehér virág a rugalmas hosszú száron – az, amelyik elsőnek nyílt ki.

Tánya Kurila éppen felegyenesedett a meghajlásból, és rögtön megpillantotta a Kisfiút. Az átadta a virágot, mondott is valamit, majd meghajolt. Tánya Kurila a melléhez szorította a tulipánt, szabad kezét pedig tenyerével felfelé fordítva előre nyújtotta: csendet kért. S a földszinten egyszerre megálltak a tapsoló kezek.

A balerina a színpad széléhez vonta a Kisfiút. Ez csak állt egy percig, majd összeszedte a bátorságát, tekintetével megkereste Ritát, és mély tisztelettel meghajolt feléje. Haja a homlokába hullott. S a nézőtér nyomban ugyancsak a páholy felé fordult!

A Kisfiú beszélni kezdett. Rita nagy izgalmában képtelen volt az ajkáról egyetlen szót is leolvasni. Abból azonban, hogy most már nemcsak a nézőtéren, hanem az erkélyen és a páholysorokban ülők is mind felé néztek – nem a színpadra, nem a Kisfiúra és nem Tánya Kurilára, aki mint egy fáklyát tartotta feje fölé a tulipánt – Rita megértette, hogy a Kisfiú róla beszél. Amikor befejezte, a színpad legszélére lépett. Ekkor Tánya Kurila, egyenesen Rita szemébe nézve, nagyon mélyen meghajolt:

– Köszönöm!

Rita egyszerre úgy érezte, mintha hallaná a táncosnő hangját, amely izgatottan és ezért igen erősen csengett. Majd úgy érezte, hallja a nézőtér tomboló ünneplését is. És az a keserű érzés, az az áthatolhatatlan üvegfal közte és az emberek között, már nem volt többé.

Nyomtalanul eltűnt.