A hallgati ember

Arany Jánosról azt tartják, hogy csendes ember volt. Hallgatag. Már gyermekkorában sem igazán szeretett a többi gyermekkel együtt játszani.

A „hallgati ember”: így hívták. Nem bánta, bár néhanapján elgondolkodott, hogy vajon valóban rossz az, hogyha egy ember keveset beszél? Talán nincsen elég tudomány a fejében, amit megoszthatna másokkal? Humor és kedvesség? Áh, dehogy, hiszen attól még lehet, gondolta ilyenkor és ment tovább a mindennapok sodrában.

Ifjúkorában történt meg az eset, hogy egy társa heccelni próbálta, nyilvánvalóan más fiúk körében. Az öltözetét kritizálta, azt, hogy meg se szólalt eddig a beszélgetésben, úgy általánosságban mindent, amibe bele lehet kötni az embernek, ha a kákán is csomót keres. Végül ez a fiú megunta a dolgot és megkérdezte Aranyt:

– Te, szoktál-e bárhogyan is reagálni, hogyha felidegesítenek, ha megharagszol valakire?

Pár másodperc következett, mielőtt Arany komoly, méltóságteljes arccal, de mégis valami huncut csillogással a szemében megszólalt:

– Hallgatok.

Csend lett. A fiú gúnyosan elmosolyodott, majd megint Aranyhoz fordult.

– És hogyha nagyon haragszol, mert valaki valami hatalmas disznóságot követett el?

Arany kedves mosolyra húzta a szája szélét.

– Akkor még jobban hallgatok.

Felállt, a fiúk felé biccentett, majd hozzátette:

– Talán neked sem ártana kipróbálni. 

Majd lassú léptekkel elment. A fiúk pedig csak néztek utána.