Megborsozva

Fedák Sári és Molnár Ferenc időnként igen viharos életet élt. Az egyik veszekedésük után Molnár napokig nem ment haza. Amikor végre mégis megjelent Fedáknál, az éppen befejezte a főzést, aminek nagy mestere volt, és szerette, ha elismerik a konyhaművészetét. Molnár azonban minden alkalmat megragadott, hogy egyet-egyet szúrjon szerelmetes Fedákjába, ahogy ő hívta.

Étkezésnél meg sem kóstolta az ételt, máris sózta, borsozta nagy vehemensen, mintegy jelezve, hogy már megint nem elég jó. Ezt Fedák általában némán tűrte, úgy tett, mintha észre sem venné a sértést, bár egyszer-kétszer rákérdezett, hogy megkóstoltad egyáltalán mielőtt sózod, borsozod? Erre csak annyi volt a válasz, hogy mindig kevés benne a fűszer.

Ez alkalommal a művésznő bosszút forralt. Szépen megterített, de a borsszóró helyett a szakasztott ugyanolyan fahéjszórót tette a sótartó mellé. Molnár tele szedte a tányérját az aranyló húslevessel, szokás szerint egyik kezébe fogta a sószórót, a másikba a „borsszórót” benne a finomra őrölt fahéjjal, és mintegy ütemre, látványos teleszórta a levest, majd nekilátott és percek alatt belapátolta, azután elégedetten hátra dőlt.

Fedák kissé alázatosan megszólalt: – Elég borsos volt a leves?

– Így, hogy jól megszórtam, végre már pont jó volt!

Ekkor Fedák igazi színpadi, fensőbbséges és egyben démoni pózt vett fel, mintha egy nagyoperett slusszpoénját adná elő.

– FAHÉJ volt a szóróban! De azért örülök, hogy jó borsos volt a levesed!