A folytatás
Egyszer egy zsúfolt madridi kocsmában valaki megkérdezte Cervantestől:
– Ön írta a könyvet? Ez lesz a spanyol irodalom legnagyobbika...
Cervantes vállat vont.
– Írtam egyet, aztán meglátjuk.
– Nekem nagyon tetszett! – vágta rá a zavart rajongó.
A kövér kocsmáros is átkiabált a pult felett, miközben poharakat törülgetett.
– Csodás a könyv, don Quijote egy igazi hős!
– Dehogy hős, csak egy futóbolond. Még a szomszédomnál is hülyébb – jegyezte meg gúnyosan az egyik fogatlan vénember. A gond csupán annyi volt, hogy a szomszédja két asztallal arrébb ült, és kristálytisztán hallotta mindent. Mérgében felállt, székét a földhöz vágta, és bár több fogát nem verhette ki, nekirontott az öregnek. Ordítozni kezdett:
– Szeretnék olyan bátor lenni, mint don Quijote, de azt, hogy hülye lennék, kikérem magamnak! Én legalább nem tartok harapós kutyákat! És nincs szemétdomb a házam körül, mint magának!
A kocsmáros összetört egy poharat, hogy ráijesszen az idegeskedőkre, és felkiáltott:
– Azonnal hagyják abba, tessék tovább inni! Ez az eredménye, ha könyvekről akarnak beszélgetni!
Cervantes elkerekedett szemmel nézett maga elé, majd felhajtotta maradék italát, s az ajtó felé indult. – Nem értenek ezek semmit... – mormogta magában.
– Maga meg hova megy?
– Megyek, megírom a második részt.
