Mexikói VB

86-ban azt még nem igazán lehetett sejteni, hogy az lesz az utolsó világbajnoksági részvételünk – legalábbis eddik. De ha mégis sejtette ezt valaki, akkor minden bizonnyal gondosan magában tartotta, mert egy ilyen átok közzétételének várható honfitársi reakcióira valószínűleg még egy titokban szerzett nyugati életbiztosítás sem nyújtott volna kellő fedezetet.

De a Zélet sodorványos ingásában nem szokás ilyen jóslatokkal foglalatoskodni. Ezek a kis piszmogó csodák, mik az emberi lelkek, inkább csak szállingóznak, tesznek-vesznek, ügyes-bajos ez-az, apró-cseprő ilyen-olyan. Ez meg nálunkfelé az ugaron leginkább úgy nyilvánul meg, hogy perlekedünk, panaszkodunk és mindenféle létező meg szimbólikus szúró-vágó eszközzell matatunk egymásban. Igy volt ez a mexikói világbajnokság után is, nodazu, miért is lett volna másként?

Kedves EP épp befordult az Astoria kávéház mellett - ekkorra már megszokta a világbajnoksági (le)szereplés abbéli hatását, személyesen rávonatkozó hatását (öccse, Marci, az egyik reménysége volt a nemzeti tizenegynek), hogy a környezetében, az utcán, megpillantását követően vadul elszaporodtak a felvont szemöldökök, haragos tekintetek és halk mormogások. Ezt ugyan meg lehet szokni, de a gyülendők általában gyűlni szoktak és nem fogyni - egészen elodáig, amíg visszavonhatatlanul elreped, kipukkad és felrobban valami. Történt hát ezen az Astoria kávéház előtti beforduláskor, hogy grófunkat megállította egy csalódott szurkoló, hogy tudakozódjék a szovjet-magyar 6-0 felől:

– Mondja, Péter, miért nem futott az öccse azon a meccsen?!

EP megigazította a szemüvegét, villant egyet szeme a világhírű üveglencsék mögött, majd udvarias pontossággal körülbástyázta a lényeget:

– Nézze, a futás azoknak való, akik nem tudják, hová megy a labda. Marci pontosan tudta: a mi kapunkba.