A hokedli-rendelet
– Háló, itt Pleisz István beszél, hallgatom.
– Jó napot kívánok, a Közjóléti Minisztérium erkölcsi tárcájának megbízott titkára vagyok. Tisztelt uram, azért telefonálok a lakására, mert egy novemberi új kormányrendelet következtében Ön sajnálatos módon szembe került a törvénnyel.
– Hogy micsoda, mit követtem el mégis?
– A kormányzatunk zászlajára tűzte azt a nemes célt, hogy az élet minden területére kiterjessze és megóvja a polgári erkölcsök értékvilágát – de ezt magyarázni sem szeretném tovább, és remélem, hogy nincs is szükség rá, hiszen magától értetődő…
– Természetesen, persze, csak nem értem, hogy én mit követtem el.
– Nézze, nekem most első körben tájékoztatást kell Önnek adni, hogy amennyiben ezek a kihágások folytatódnak, úgy a törvénykönyv értelmében akár a havi jövedelmények az egytizedét is inkasszózhatják a hatóságok…
– De én nem tettem semmit!
– Uram, tisztelettel arra kérném, hogy ne raboljuk egymás idejét. Több névtelen bejelentés érkezett a minisztériumunkba, már kollégákat is kiküldtünk megfigyelésre, és visszaigazolták a felmerült gyanút.
– De milyen gyanút, milyen bejelentések?
– Mikor is vásárolta a konyhájában azt a hokedlit?
– Még tavalyelőtt…
– Ezek szerint beismeri, hogy modern bútordarabról van szó!
– De hát…
– Elmozgatás, elhúzás előtt minden egyes alkalommal tesz újságpapírt a lábak tervezett elmozdítási útvonalára?
– Nem, de hát ez…
– Mert az erkölcstelenség az ilyen részletekben bújik meg, éppen ezért hozták ezt a törvényt! Sérti a köznyugalmat, illetve ha nincs ideje ezt megtervezni, akkor mégis mire akarja olyan siettében használni azt a hokedlit? Nem gondolja, hogy ettől még a kocsisok is elpirulnának? És ha van ideje, akkor csak egyszerűen könnyelműségből, lustaságból enged meg olyat magának, amivel mások jóérzésében sebet üthet, amivel akár szívhalált is okozhat idős szomszédjainak?
– De uram, de én…
– Majd összeszartad magad, mi? Pisti, hát én vagyok!
– Kicsoda?
– Frici, a Karinthy Frici.
