Az élet természetes közege
Molnár Ferenc oly sok mindenről volt híres, hogy az el sem férne egy szövegben. Ezért felsorolni inkább el sem kezdem, inkább kiragadnék egyet ebből a sokaságból: az éjszakát tartotta az élet természetes közegének, mondhatni a homo sapiens előfordulási helyének. Ennek megfelelően délután kettő előtt soha nem merészkedett ki az utcára, ráadásul mélyen megvetette a délelőtti napsütést, mint a normális ügymenetet, az ember életének békés folyását fenyegető tényezőt, amit ennek szimbólumaként „személyes sértésnek” fogott fel.
Egyszer azonban a sors - egy idézés formájában - úgy hozta, hogy tanúként kellett megjelennie a bíróságon, méghozzá reggel nyolc órakor. Molnár, aki ilyentájban szokott átfordulni egyik oldaláról a másikra a New York palota selyemágyában, most gyűrötten, vörös szemekkel, egy bérkocsi hátsó ülésén kuporogva zötykölődött a szakadó délelőtti fényben, ebben a töménytelen, végtelen és mindent beborító ,,személyes sértésben,,.
Amikor a kocsi kifordult a Körútra, az író megdöbbenve nézett ki az ablakon: a járdák zsúfolásig teltek siető tisztviselőkkel, csattogtak a villamosok, amelyekre rogyásig fel voltak kapaszkodva a gyári munkások, ordítottak a rikkancsok, tülköltek az automobilok, szitkozódtak az árusok, füttyögtek a hordárok - a pesti nép élénken pezsgett, ezer irányba hömpölygött. Molnár táguló pupillákkal bámulta a sosem látott nyüzsgést, majd őszinte rémülettel fordult az őt kísérő barátjához:
– Mondd csak, édes fiam… ez a rengeteg ember mind tanú?
