Faludy a gangon
Egyetlen egyszer találkoztam Faludy Gyuri bácsival szemtől szemben.
Közeledett a feleségem születésnapja, gondoltam meglepem egy dedikált Faludy kötettel. Egy tévériportból, amolyan botcsinálta Sherlock Holmesként, sikerült kilestem, hogy Budapesten, egy körúti bérházban lakik. El is mentem a szóban forgó házhoz. Izgultam, mint Drakula a szoláriumban, de felcsöngettem a kaputelefonon. Magamban ezerszer lepróbáltam, mit fogok mondani, de meglepetésemre nem volt ár szükség, azonnal beengedtek. Nem kérdezték, ki vagy, mi a jelszó, van-e ajánlásod…
Amikor felértem az emeletre, a gangon ott állt a nyitott ajtó előtt Gyuri bácsi, ingben, Einstein frizurával, és boxer alsónadrágban. Láttam az arcán, hogy nem rám számított. Örült nekem, mint szegény ember a végrehajtónak. De ha már ott voltam, nem hátráltam meg.
– Művészúr, bocsássa meg, ha kicsit rosszkor zavarom…
– Nem kicsit. Nagyon. Ugyanis a mentőt várom.
Ekkor éreztem, hogy nem ezen az úton fogok bevonulni az irodalomtörténetbe. Nem fognak úgy írni rólam évtizedek múlva, mint Faludy György kebelbarátja. De veszteni valóm már nem volt, úgyhogy csak nem hagytam annyiban. Megmondtam, hogy autogramot szeretnék. Ekkor azonban megjelent Gyuri bácsi titkára, aki visszarángatta a költőt a lakásába.
– A Gyuri bácsi kórházba megy! – közölte, és rám csukta az ajtót.
De hogy milyen gyarló és önző az ember, le se értem a villamos megállóba, már azon gondolkodtam, lehet, én vagyok az utolsó rajongó, aki életben látta Faludy Györgyöt. Már fogalmaztam, mit fogok mondani a dokumentumfilmben.
Szerencsére Gyuri bácsi még sok évig velünk volt ezek után, sőt. Még csak ezután nősült meg!
