A művészet természetéről

A művészi alkotás természetével foglalkozó elméletek jelentős része az esztézist pusztán az ember tevékenységei körének mellékes, kiegészítő elemeként tartja számon, illetve luxuscikként, szórakozással kecsegtető játékként, mely csak a sürgősebb és fontosabb feladatok elvégzése után válik lehetővé és kívánatossá. A szóban forgó teóriák szerint a művészet lehet ugyan kifejezési eszköz, az animikus kommunikáció nyelve, mely képes a lélek legkülönbözőbb benyomásainak tolmácsolására, a kifejezhetetlen megjelenítésére, de önmagában nem értelmezhető, önmagát nem hozhatja létre, mindig származékos, valami mástól függ. Nem tartozik a morfogenetikus erők, illetve az emberi lét szükségszerű, eredendő meghatározottságai közé, eredete nem az élet ősi forrásainál keresendő. Játékjellegéből adódóan csak a sürgős teendők elvégzése után fennmaradó energiákból táplálkozhat, legjobb esetben sem lehet több kedvtelésnél, szórakozásnál, nemes, emelkedett elfoglaltságnál. 

Másfelől viszont a legutóbbi idők gondolkodói a játékot felértékelték, mint aminek döntő jelentősége van a kultúra fennállását illetően. Schiller mondásának megfelelően, mely szerint „az ember csak akkor teljes, amikor játszik”, a kultúrát elkezdték sub specie ludi megközelíteni. Huizinga, Ortega y Gasset és mások igyekeztek rámutatni az időtöltés jellegű, a teoretikusok által rendszerint lenézett, elhanyagolt tevékenységeknek a kulturális formák létrejötte, az alkotás és a történelem terén tapasztalt jelentőségére. Efféle szemüvegen át nézve a történelmet nem  pusztán a munka, a rutin, a mindennapok szürkeségébe való belesimulás alakítja, hanem sokkal inkább az ünnep, a feltöltődés, a harc, az életerő szabad, diadalmas kiáradása keltette öröm. Volt, aki még tovább ment a játékfolyamatoknak az egzisztencia összefüggésében betöltött jelentőségének értelmezését illetően. Egy argentin gondolkodó, Carlos Astrada arra jutott, hogy a játék metafizikai elv, illetve az egzisztencia érvényesítésére irányuló gyakorlatok eredendő formája. „A világban-benne-lét nem más, mint a játék őseredeti formája, amelyben a faktikus létet a maga egészében kell gyakorolni, mert csak így lehetséges, hogy az egzisztencia fejlődjön és kiáradjék. Az egzisztencia  a professzionális játékoshoz hasonló módon bontakozik ki. A »játékos« a köznapi nyelvben az, aki mindig játékban van, aki egész életét a szőnyegen tölti.” 

Gondolatmenetünk kibontásához nem szükséges részletesebben elemeznünk a történelem és a kultúra értelmezésének játékelméleti megközelítéseit, s a játéknak metafizikai szerepet tulajdonító elképzelések csak abban az esetben tűnnek elfogadhatónak, ha a játék fogalmának jelentését kiszélesítjük. A művészetet a játék felől megközelítő, a művészetet a játék interiorizált formájának tekintő álláspontot Spencer dolgozta ki először részletesen. Szerinte mindkét tevékenység arra szolgál, hogy becsatornázza az ember energiáinak, erőforrásainak bizonyos mennyiségét, az életerőnek azt a kihasználatlanul maradó részét, mely, amennyiben elfojtanák, felborítaná az élet folyamatainak ritmusát.

Minden szervünknek szüksége van aktivitásra: szüntelenül lehetőségeket keresünk felgyülemlett energiáink levezetésére, ami élvezetet, kielégülést idéz elő bennünk, még akkor is, ha szimulált jellegű, vagy pusztán a képzeletben játszódik le. Claparède[1] azt írja, a játék, a „mi volna, ha” paradicsoma, a képzeletbeli megvalósítások világa, mely nem véletlenül tölti el az individuumot élvezettel és kielégüléssel újra meg újra. 

A kismacska előszeretettel adja át magát a papírgomolyag által megjelenített képzeletbeli ellenség üldözésének, s a szervek konkrét cél nélküli működtetésének ez a jelensége minden fejlettebb élőlénynél megjelenik. Az ember tehát a játék vonatkozásában továbbvisz, kiterjeszt egy más fajoknál már létező mechanizmust. A játék és a művészet ezen evolucionista megközelítése az esztétikai élményből, illetve játékból származó örömöket és érzéseket azonosítja az általában vett játék jellegű tevékenységek átélésével. Ebből a perspektívából nézve a művészet nem több mint a rekreációból származó impulzusok kifinomultabb, interiorizált formája. A művészetben az ember szavakkal, hangokkal, képekkel játszhat, hogy ezeket egy, a vágyainak teljességgel megfelelő világgá kovácsolja össze, örömét lelve a puszta látszatokban. A művészetből jövő illúziókon keresztül képes levetni a világ szorongató béklyóit, elporlasztani a lét szabad kiáramlásának útját álló barikádokat, hasonulni a hiánytalan szabadsággal és a teremtőerővel megáldott istenekhez. Ám – a szóban forgó evolucionista nézőpont szerint – az ily módon elnyert szabadság mindössze álom, a tények makacs, hajlíthatatlan valóságával szembenálló irrealitás, képzelgés, fantázia szülte délibáb. Ha az igazság a valóság szférájában található, akkor azzal a művészet kétségkívül szembefordul, hogy akadálytalanul száguldhasson, amerre csak a szem ellát.

A múlt században Guyau[2] ezt a felfogást bírálva írta: „Schiller és követői, amikor a fikcióra redukálták a művészetet, akkor annak egyik hiányosságát tették meg lényegévé, éspedig azt, hogy nem képes igazi életet és tevékenységet produkálni számunkra.”

Ha jól végiggondoljuk, a művészetet a fikcióra visszavezető álláspont, egy bizonyos fajta distinkción alapul, a mindennapi élet „teljességgel valós” aspektusainak sajátos elkülönítésén a művészet illékony realitásától, ahol az utóbbi kevesebb igazságtartalmat közvetít, mivel csupán fantázia jellegű. Az élet vonja maga után a művészetet, s nem a művészet az életet. Csakhogy ez a nézőpont a dolgok természetének egy meghatározott filozófiai beállítódás szerinti értelmezését feltételezi. Ha egy filozófiai interpretáció ettől eltérő kiindulópontból közelíti meg a művészet és valóság közötti különbséget – így például nem fogadja el azt az elgondolást, mely szerint az érzékszerveink számára közvetlenül megjelenő „faktumok” és problémák nagyobb valóságtartalommal bírnak, mint a költők álmai, illetve hajlandó rámutatni az érzéki tapasztalatoknak a nagyívű esztétikai intuíciók múlhatatlanságával szembeni jelentéktelenségére, bizonytalanságára – homlokegyenest különböző következtetésre jut.

A művészet világa, az örökkévalóság pillanatainak tárháza sokkalta „igazabb” és „valósabb” az élet pongyola bohózatánál: a banális hétköznapok gondjai, izgalmai álmokká foszlanak szét, mihelyst szembetalálkoznak vele. Az esztétikum fenyegető magasztossága mellett a mindennapok  történései gyermeteg játékként, haszontalan időtöltésként törpülnek el, vágyak és beteljesedések észrevétlenül suhannak tova.

Novalis így foglalta össze a valósággal és a művészettel kapcsolatos gondolatait: „A poézis az abszolút valóság.” Minden művészi tevékenység valamilyen módon demiurgoszi, illetve teremtő cselekedet, és a metafizikai átlényegülés vágya hatja át, ez az, amiből a művészet gyökerei táplálkoznak. A művészet nem mimézis vagy szolgai reprodukció, hanem, velejét tekintve, metamorfózis. A művész csatorna, a teremtő impulzus rajta keresztül folytatja csodálatos hatalmának gyakorlását, s ily módon az Isten(ek) munkájának folytatója.

Szó sincs tehát arról, hogy a művészet fölös kreatív energiáink levezetésére vagy puszta kedvtelésre szolgálna, hanem ellenkezőleg, lelkünk legszentebb erőiből táplálkozik, lelkünkön keresztül juttatja el emberfeletti üzenetét a világba.

*

Az esszé eredeti címe: Sobre a natureza da arte.

Jegyzetek

[1]Édouard Claparède (1873–1940) svájci gyermekpszichológus, neurológus.

[2]Jean-Marie Guyau (1854–1888) francia gondolkodó.

Illusztráció: Jacopo Tintoretto: Múzsák