Yukon

B. E.-nek

– Adj magadból, és én is adok.

A fákkal együtt hajoltam meg előtte, mint az elmúlt tizenöt évben már olyan sokszor. Emlékszem, pár éve még azt mondtam, most már csukott szemmel is meg tudom csinálni. A kezem kitapintja az aranyat a sárban, a kavicsok között. Vakon is felismerném az Ő kincsét.

Most itt térdelek a Folyó előtt, vakon, és keresem az ajándékát. A városban azt mondták, ideje abbahagynom, hogy ha a szemem világát már elvette, akkor többet ne adjak Neki, van már elég aranyam.

Nem tudták, hogy még mindig látok. Nem vakultam meg teljesen, azonban csak a Folyót láttam. Nem láttam már a szitát, nem láttam a fagytól tépett tölgyeket, nem láttam a partot, és nem láttam az aranyat sem, csak a fekete hullámokat. Viszont amikor adott a kincséből, azt mindig éreztem. Akkor is, amikor nem tapintottam semmit az ujjaimmal. Olyankor nem az aprócska rögök csillantak meg, hanem a sötét víz kezdett táncolni a tekintetem előtt.

– Apa...

Furcsa, meg szoktam hallani a lépéseit, noha macskaléptei vannak, ám a fülem hozzászokott már. Most túlságosan a gondolataimba feledkeztem.

– Haza kellene jönnöd, beszélhetnénk, valamikor be kell mennünk a városba – mondta.

– Be, be kell majd, de ma még nem adott nekünk semmit, majd délben elindulunk.

– Apa, éjjel van.

Éjjel? Mikor jöttem ki, mióta vagyok a parton? Miért csak most szól? Ostoba gyerek.

– Akkor miért nem alszol? Menj haza, nemsokára én is megyek.

– Három napja ezt mondod, apa...

Három nap? Három napja. Akkor három napja nem kaptam Tőle semmit. A gyerek felé fordulok:

– Elég nagy vagy már, elindulhatsz egyedül is. Reggel, menj be a városba. Hozz dohányt is.

– Apa, fizetnünk is kell.

– Kifizettem előre mindent! Minden áldott nap kaptak tőlem az ajándékából.

– Mister Sonne megüzente, hogy már levásároltuk az aranyat, amit adtál.

Talán mégis vele kellene mennem. A lányt átveri a holland, csak az aranyunkat akarja. Az Ő aranyát, holott kapott már belőle eleget. Nem válaszoltam, a gyerek azonban nem ment el, ott állt mellettem. Remeg a kezem, amikor a szitába nyúlok. Már régen remeg. Mióta az anyját elvitte a Folyó. Aznap négy rögöt találtam. Most is az ujjaim közé akad egy. Még egy. Három, már öt, hét, nyolc! A markomba fogom őket, leteszem a szitát, másik kezemmel a keze után nyúlok. Átadom neki az aranyat.

– Holnap menj be a városba, ezeket add oda a hollandnak! Hozz dohányt is, kérlek, meg ami még kell. Vidd magaddal Stephanust, ő majd evez helyetted, kormányozni meg tudsz.

– Akkor egyedül maradsz.

– Nem vagyok egyedül. Ő itt van.

Elment. Én itt maradtam a Folyóval, most elmondok hozzá még egy imát. A lány és a néger holnap elindulnak a városba, és elszórják az Ő kincsét, amit nekem adott. Meg kell, hogy bocsásson érte.

Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy akkor éjjel otthagyott a parton. A Folyó azóta nem adott a kincséből. Nem tudom, álmodtam-e, de hatalmas hullámokat láttam, aztán csendet. Alvó vízfolyást. Elfáradtam, éhes voltam, és fáztam. Mindig a lány vagy Stephanus kísért haza, keresztül az erdőn. A vállukra tettem a kezem, úgy sétáltunk át a fák között. Tudtam, hogy még nem érhettek vissza, hiszen akkor értem jöttek volna, hogy hazavigyenek és megetessenek.

Várnom kellett volna még, de úgy fáztam. Elindultam, egyedül a vad fák között, tudtam, hogy minél kevésbé hajlik meg egy közölük, annál távolabb vagyok Tőle. Annál közelebb az otthonomhoz.

Sokáig bolyongtam, tudtam, jó irányba haladok, de egyedül mindig lassabb az út. Órák teltek el, míg hazaértem. A kunyhóban csak a hideg fogadott. Mintha napok óta nem raktak volna tüzet. Ha ennyi idő eltelt, már rég haza kellett volna érniük. Találtam ételt. Kolbászt és sajtot a kamrában. Ettem, és remegő kezemmel megkerestem a gint. A fél üveggel megittam, hogy felmelegítsen, aztán visszabotorkáltam a szobába. Kikerestem a bőröket, magamra terítettem mindet, és elaludtam.

Álmomban eljött hozzám. Tudtam, hogy Ő az, de ilyennek még nem láttam soha. Nem hullámlényként látogatott meg, hanem valódi testet öltött. Egy templomban állt, a falakon jégcsapok, mint számtalan kés, és mind felém szegeződött. Egy aranyoltár felé sétált, válla fölött felém nézett, mosolygott, sáros lábnyomokat hagyott a márványpadlón.

– Vad Folyóm...

– Vissza kell jönnöd a partra, otthagytál engem!

– Nem találom meg az utat, elvetted a szemem világát.

– Hát maradj itt, és fagyj meg, ha nem tudod megtenni!

– Ha a lány visszaér, odavezet. Ígérem, elmegyek.

– Nem jön vissza már.

– Visszajön...

– Te adtad nekem a szemed fényét, nem adhatom vissza – mintha elszomorodott volna.

– Meghalt?

– Négy rög egy élet. A kincsemet akartad.

– De te az én életemre vágysz…

– Nem, nem a tiédre, csak életre. Rajtad áll, mit adsz a kincsemért.

– Már nincs semmim.

Megfordul. Végigsimít az oltáron, bőre mintha repedő jég volna, fagyott víz, amit csákányok törtek. Akarták már a kincsét mások is, a sebeit hóval takarta, de az pelyhekben hullott le meztelen testéről. Most más volt. Éreztem a hidegét.

– Annyi mindent elhagyhatsz még a kincsemért – mondta.

Behunytam a szemem, és láttam mindent, amit neki adhatnék. Láttam, amint fojtogat, halálra simogat, s a kezem aranyat talál a kavicsok között. A jégcsapokra néztem, amelyek pengeként fordultak felém, és amint az oltár felé indultam, minden lépésem követték.

Egészen közel értem hozzá. Szinte megfagytam a lélegzetétől. Megcsókoltam. Hidegen égette az ajkam. Kinyitottam a szemem, láttam fekete tekintetét, a szemében méreg és évmilliók dühe.

– Félek, hogy meghalok – mondtam.

– Félek, rettegek – mondta, és elhúzódott tőlem.

– Meghalok – súgtam.

Éreztem, amint a jégcsapok belém marnak, éreztem a hideg szúrást, éreztem, amint megtépik a húsom.

Most a lányt látom és az anyját. Kék ruhában vannak, a fák már zöldek, de még mindig a Folyó felé hajolnak. A lábam elé nézek, ott van a szita, sárosan és üresen, a kezem nem remeg, mikor az iszapba túrok. Tizenkét aranyrög akad meg az ujjaim között. Visszatértem a partra. Hazajöttem...