„Az is összeköt minket, amiben különbözünk”
Október 11-én este hat órától a Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermében tartották be Turczi István legújabb, Scolar Kiadónál megjelent Korpusz című verseskötetének születésnapi bemutatóját. A szerző műveit a két színészóriás, Bálint András és Jordán Tamás adták elő. A műsort Lutter Imre vezette, ez esten megszólalt Nádasdy Ádám költő és Tverdota György irodalomtörténész is. Az alkalom fényét tovább emelte Binder Károly zongoraművész játéka.
Kezdésként Lutter Imre köszöntötte az est ünnepeltjét, Turczi István József Attila-díjas, Prima Primissima-díjas, Babérkoszorú-díjas költőt, a Magyar Írószövetség, a Magyar PEN Club, a Magyar Versmondók Egyesülete a Költők Világkongresszusának vezetőségi tagját, aki kivételesen nem a színpadon, hanem a közönség első sorában foglalt helyet. Bemutatta Binder Károly Erkel Ferenc-díjas érdemes művészt, egyetemi tanárt, zongoraművészt és zeneszerzőt, Tverdota György irodalomtörténészt, egyetemi tanárt, emeritus professzort, a József Attila Társaság elnökét, valamint Nádasdy Ádám Babérkoszorú-díjas nyelvészt, költőt, műfordítót, esszéistát, egyetemi docenst. Bálint András Kossuth-és Jászai Mari-díjas színművészt, a Radnóti Színház legendás, hosszú ideig volt igazgatóját, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját, Jordán Tamás Kossuth-és Jászai Mari-díjas érdemes művészt, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját, a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapítója és örökös tagját.
Az est hangulatát Binder Károly örvénylő-morajló, klasszikus és jazzelemeket ötvöző improvizációja alapozta meg.
Az első versblokkból, melyet a két színművész egymást felváltva olvasott fel, megtudhattuk, kinek ír Turczi István.
„Kinek írok?
Először is magamnak.
Másodszor annak, aki olvassa. Most éppen neked.
Neked, akinek az élet nem csak egy talált tárgy.
Azután annak, aki nem olvas. Sem engem, sem mást.
Azoknak, akik azt sem tudják, hogy vagyok.
Nem tudják, hogy a láthatónál erősebb
a láthatatlan érintkezés. Nem tudják,
hogy az is összeköt minket,
amiben különbözünk.
De legfőképpen azoknak,
akik előttem jártak, utánam jönnek,
és hatunk egymásra, mint a Hold s az árapály.”
Elmondhatatlan érzés volt a két színésznagyságot egymás mellett, egy színpadon látni-hallani. Hangjuk baritonja betöltötte a termet, közben egy pisszenés sem hallatszott.
Ismét zene következett, mélabús, merengő bármuzsikát idéző dallam, ami fokozatosan tengerháborgásba ment át.
Ezután – a nagyságok sora még mindig nem ért véget – Lutter Imre Nádasdy Ádámhoz, Turczi könyvének első olvasójához, a kötet fülszövegének írójához fordult. Nádasdy a kötet olvasása közben szinte elfelejtette, hogy verseket olvas, úgy érezte, egy ember beszél hozzá. Pedig a versbeszélőt nem szabad összekeverni a szerzővel, hiszen ez ugyanakkora hiba lenne, mint a Hamletet összetéveszteni Shakespeare-rel. Turczi Nádasdy megfogalmazása szerint nagyon közeli, közvetlen ember, miközben a távol vándora. Kitűnően ábrázolja élete helyszíneit a nagymama konyhájától Tésa község cserepes tetejű házán át Szecsuánig jutunk el. Olyan erősen láttatja a megírtakat, mintha egy fényképalbumot lapozgatnánk. Turczi nem fél a transzcendenciától sem, attól, hogy Istent, ördögöt, Lucifert, angyalokat lásson.
A következő felolvasóblokkban a szerző gyermekkort idéző versei hangzottak el. Játék, és a nagyszülők halála, az első találkozások az élet nagy misztériumaival. A kisgyermek megismerkedik a sötétséggel, ám humorát és nyitottságát sosem veszti el.
Tverdota György A szövegköziségtől a személyköziségig című tanulmánykötetében – több más pályatárs mellett –Turczi István lírájáról is szól. Ebből hallhattunk egy hosszabb részletet. Tverdota úgy véli, Turczinak nincs küldetéstudata, nem bonyolódik valamiféle teleológiai folyamatba, de nem is labirintusban tévelyeg. Szabadon mozog egy körülötte kialakult mozgástérben, ahol vannak ösvények, ha nem is széles országutak. Ott jár, ahol már mások is jártak előtte. Folyamatos alakulásban van, nem törekszik csúcsra, de nem is süllyed a mélybe áldozatként. Útja kanyarog, és azt láttatja velünk, amit útközben tanúként, vagy akár szereplőként – de nem főszereplőként – maga körül és magában tapasztal. Élményeiből nem hiányzik a rezignáció, a melankólia sem. Szemlélete nem tragikus, de nem is eufórikus. Az olvasó magára ismer ezekben a versekben, és érzi, hogy a versekből ugyanaz a nyomasztó atmoszféra árad, amit korunkból, világunkból belélegzünk. Tverdota egyesével elemzi a kötet ciklusait. Turczi költészetének alapállapotként a „levés”-t tekinti, témáihoz egyszerre közeledik és el is idegenedik. Szabadon ingázva próbál rendet és igazságot tenni például élete korai időszakában. A kötet jó néhány költeményét tiszta líra, a dalszerű megszólalás jellemzi, mely néhol átcsap zenei disszonanciába. Esetében epikus hangvételről is beszélhetünk, és néha az ember úgy érzi, nem is verset olvas, hanem Turczit. Egyik kiemelt művében borivás közben egy denevérrel beszélget, egy másik művet annak szentel, hogy tanácsokat adjon börtönbe kerülőknek, vagy elhunyt pályatársaknak állít emléket. Ebből látható a szerző tematikai és kifejezésmódbeli változatossága.
Végül maga az ünnepelt is megszólalt. Átadta a friss magyar Nobel-díjas Krasznahorkai László üdvözletét, aki azt üzeni, „Merjetek írni, és akarjatok olvasni!” És ennél többet nem is lehet kívánni egy ilyen szép este után. „A vers legyen veletek!” – mondta már hagyománnyá vált módon Turczi. Velünk volt. Hosszú sorok kígyóztak a dedikáláson, és kitűnő társaság gyűlt össze.
Az eseményt állófogadás zárta, ahol a közönség a Száraz Pincészet kiváló boraival koccinthatott.
Fotók forrása: Turczi István Facebook-oldala
