azt kérded, hogy készül a vers?

hát disznózsírból, mint a költő

Der springt noch auf

és a Duna fodrán

kalózhajóként úszik el a dinnyehéj

 

anyám kún volt,

az apám félig székely, félig román,

vagy tán egészen az…

bár amikor a magyar állampolgársághoz nekünk is

elő kellett kotorni a régi papírokat,

felkutatni a felmenők sok-sok nemzedékét,

beszerezni a keresztleveleiket,

akkor kiderült, hogy az én családomban mindenki magyar volt,

apai és anyai ágon egyaránt

csak magyar felmenőket sikerült felkutatnom

több évszázadra visszatekintve,

talán azért is, mert ők mind szegény

emberek voltak,

emberek voltak,

szegény emberek voltak,

nem is nagyon állt módjukban a falu határán túlról ismerkedni,

vagy távolabbról házasodni…

 

Der springt noch auf

mert, költészet, egyedül maradtunk,

mint egy kiadós kocsmai verekedés előtt,

még ha nem is ezt akartuk,

egyedül maradtunk,

ezer hülye, mind értelmiségi,

nincs más, érd be ennyivel,

ezer hülye, mind értelmiségi,

ezekkel kell, ezekkeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeel…

együtt élni

nem véletlen hát, hogy egyedül maradtunk

(talán csak egyedül maradnunk volt lehetséges…)

egyedül maradtunk egy nemrég még virágzó irodalmi élet romjain,

ebből kell majd egy napon új várat építeni,

mert

Der springt noch auf,

vagyis van még kinek ficánkolnia…

 

ezer hülye, mind értelmiségi,

az egymásról alkotott torzképek zsákutcájában,

mert ott mémesülünk majd mind, hamarost,

közös akarattal,

kölcsönös tűrhetetlenséggel,

zihálva bár, de fogyva nem…

 

azt kérded, hogy készül a vers?

zihálva hát, de fogyva nem,

letisztulatlansága a tisztátalanság szinonimája,

hosszan pergetett zengői szonátákat mímelnek,

hangolnak már a szimfonikusok,

az üstdob dobhártyát szakaszt,

a timpanon jellegzetes hangjára táncra perdülnek

a verslábak,

zengjed csak, zengjed csak ódádat te áradat

zengjed csak, zengjed csak ódádat te áradat

fodrozd a Duna vizét, dinnyehéj,

ritmizáld a szavaidat búbánat…

 

disznózsír serken, ha megkarcolod magad,

vesztegzár a sekrestyében,

a romeltakarítás előestéjén,

zsibbasztó átkokban fetrengve,

babonamarasztalón, harsogtatón…

zsindelyeken átszüremlő gyér kis fényben,

a szelekben eltolódva (úgy is, mint széltolók…)

a zsírkrétával vázlatolt rajzokon,

csak úgy, röptében, mint a legyet,

padlások félhomálya melengesse lelkedet…

a szőrmékbe kódolt borzalom,

mint holmi váratlan fordulat,

az üresen tátongó keresőmezőbe talán még

beírhatod a saját nevedet,

de hogy milyen találatokat dob majd a gép,

arra nincs semmiféle garancia,

mert az önérzetet, a hiúsági okokat, az önértékelést

nem javítják garanciálisan,

az önköltségnek pedig csúnya ára van…

emberi valutában azt talán már nem is mérhetik,

méltó mértékegysége a stressz

és annak minden pszichoszomatikus hozománya,

egy könnyen érthető profán világba látva bele

a házsártos érzelmeket

– mert egy másik életben egyszer talán már szerettelek –,

de ha kihajolsz a timpanonos ablakon,

akkor a vezérműszíj óvjon utadon…

 

azt kérded, hogy készül a vers?

hát disznózsírból, mint a költő,

talán azért is, mert ők mind szegény

emberek voltak,

emberek voltak,

szegény emberek voltak az egymásról alkotott torzképek zsákutcájában

Der springt noch auf

és a Duna fodrán

a romeltakarítás előestéjén

kalózhajóként úszik el a dinnyehéj…