A két világháború között megjelenő irodalmi lapok közül az irodalomtörténet viszonylag kevés figyelmet szentel a Híd című irodalmi magazinnak (1940–1944).[1] A hetilap sok értékes és kevésbé értékes írás tárháza, érdeme azonban, hogy világnézeti hovatartozás és stílusirányzatosság nélkül urbánusoknak, népieknek és munkásíróknak – Jékely Zoltántól Nagy Lajoson át Sinka Istvánig – egyaránt helyt adott (kivéve sajnos a zsidó írókat). A lap kiadója, az Athenaeum Zilahy Lajost bízta meg a főszerkesztői teendőkkel, aki korábban az 1936 és 1939 között megjelenő Magyarország című napilap főszerkesztőjeként tevékenykedett (’34-től ’36-ig).

Hogy főmunkatársait a Hídnál Zilahy maga választotta-e meg, vagy felsőbb sugallatra nevezte-e ki, nem tudhatjuk. Annyi bizonyos, hogy szerző- és szerkesztőtársainak, barátainak megismeréséhez kiváló forrásként szolgál az író egy verse – egyébként ritkán nyilvánult meg költőként –, amelyben Illyés Gyulát köszöntötte 60. születésnapán. A Vers libre Illyés Gyula születésnapjára 1962-ben New Yorkban született, Zilahy ugyanis 1947-ben az Egyesült Államokba emigrált. Szokták e művét a honvágytól szenvedő Zilahy „Halotti beszédének” emlegetni, és ő valóban meg is idézi művében a nagy Márai-verset. A terjedelmes szabadvers nosztalgikus enumerációjában a szerző elősorolja azokat az írótársait, akik közel álltak hozzá Budapesten, akikkel együtt dolgozott a Magyarország napilapnál, illetve a Híd magazinnál.   

„Itt vagy a Centrál Public-on te is.
Acéldobozok Magastátrái rejtik
Névmutató kártyád Illyria előtt.
Itt van Zsiga is, Morish hegye mellett,
(Amelyen a kegyetlen Isten megparancsolá
Ábrahámnak, hogy fiát áldozza fel).
Itt van Áron is, Tamarisk, Talleyrand közelében,
Itt van Németh Laci és itt van Péter
Verescsagin mellett, mindketten csizmásan.
Itt dicséri Goethét most is Szabó Lőrinc.
(homlokába hull a ceruzányi hajtincs).
Itt forgatja botját Kodolányi János
S villogtatja Féja fokosát.

Itt alussza Dózsa-álmát Sárközi Gyuri
S az olvasóterem halotti csendjében
Csak Kakuk Marci fütyürészget néha…
Itt vagytok Valahányan, mind a »Tiborczok«
(Ahogyan Piroska csúfolt titeket…)”

A vers címzettje s egyben a „seregszemle”-szakasz első megszólítottja, Illyés Gyula maga is eljárt a budai Rózsadombon álló Zilahy-villába, ahol az író „hetenként minden haladó szellemű írót vendégül látott, s ott főként a nemzetközi helyzetről beszélgettek”[2]. Amikor Zilahy 1934. március 4-én átvette a Magyarország című lap szerkesztését, az egység felé rendeződő népi tábor elitgárdája előtt is megnyitotta az újság hasábjait, így Illyés előtt is. 1934 nyarán már baráti, mondhatjuk, bizalmas kapcsolat szövődött köztük. Konzervatív-liberális szerkesztői koncepciójába belefért, hogy Illyés Gyulát előleggel segítette eljutni Oroszországba, cserébe hangulatképeket kért tőle. Zilahy 1935 kora tavaszán készítette elő később nevezetessé váló találkozását Gömbös Gyulával, melynek célja a népi írók képviselte eszmeiség és Gömbös politikájának közelítése lett volna. A szervezésbe Zilahy bevonta Illyést is, aki habozott a találkozóban szerepet vállalni, mert kétségei voltak a Gömböstől remélt reformok megvalósulásában. Végül mégis beadta a derekát, így Illyés mellett Móricz Zsigmond, Németh László, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Tamási Áron, Németh Imre (és Kerék Mihály?) társaságában Zilahy 1935 áprilisában találkozott Gömbössel. Erre Illyés így emlékezett: „Délután találkozás Gömbössel. (…) Zilahy előadja az ő új szellemi társaságának tervét, melyet én nem helyeslek. (…) Zilahy külpolitikáról beszél, majd egy olasz levelet olvas fel. Ismét szóba kerül az új tudós társaság, melybe minden ágazatból, mérnökökből, közgazdászokból is tíz igazi tehetség foglalna helyet, tekintet nélkül arra, kicsoda az illető, csak a magyarság megmentésében értsen egyet.”[3] Zilahy emlékezete szerint „Illyés Gyula egyszer olyat mondott Gömbös előtt, hogy én, mint házigazda, attól féltem, hogy a miniszterelnök szó nélkül ránk csapja az ajtót.” A kínos helyzetet Gömbös nevetése oldotta fel.[4]

Illyést egyre jobban lekötötte a Nyugat, majd a Magyar Csillag szerkesztése, figyelmének sugara azonban tovább terjedt. Igen melegen gratulált Zilahynak a Csöndes élet című könyvéhez: „Szívből gratulálok könyvedhez. Nem tudnám megmondani, mikor volt utoljára ily tiszta, ily nemes irodalmi élményben részem. Bocsáss meg, ha így mondom: ámulva olvastam: ilyet is tudsz? A legjobb nyugatiak magaslatán áll. Szinte helyetted voltam büszke feléjük.” Ennek ellenére Illyés a Hídban egy-két műfordítást publikált csupán, részint mert lekötötte szerkesztői munkája, részint nem szerette a lapot, amely nem egyezett az ízlésével. Ezt meg is írta Zilahynak, aki nem vette rossz néven, sőt olykor maga is kifejezte elégedetlenségét a magazinnal szemben, érzékleve hibrid jellegét és színvonalhullámzását. [5]   

*

Zilahy Illyés után mindjárt Móricz Zsigmondot említi a köszöntővers névlajstromában – nem véletlenül: szilárd, őszinte barátság fűzte hozzá, benne a huszadik század legnagyobb magyar íróját tisztelte. Ennek már 1924-ben kifejezést adott, amikor a Nyugat Móricz-számában a Kerek Ferkó kapcsán méltatta az ünnepelt író művészetét. Legnagyobb értékének elhihető erejét tartotta. Zilahy 1929-ben került Móricz szemhatárába – ezt az utóbbi naplói tanúsítják –, majd amikor a nagy író a Nyugat szerkesztői pozíciójára készült, Zilahyt is a munkatársak közé tervezte. Valamikor személyesen is megismerkedtek a színház világában, majd együtt dolgoztak az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) vezetőségében. 1932 körül Zilahy baloldali fordulatot vett, politikai fellépést tervezett, amelyhez társul hívta Móriczot, de ő nyilvános politizálásra nem vállalkozott. Szívesen csatlakozott azonban a Magyarországhoz, amelynek szerkesztését 1934 tavaszán Zilahy vette át. Némi habozás után Móricz is részt vett a Zilahy által szervezett népi írók és Gömbös Gyula miniszterelnök találkozóján, ahol végül ő lett a főszereplő.

Zilahy nagy elismeréssel szólt Móricz Erdély című regényéről, mint amely „a realizmus írói szemléletmódját először teljesíti ki magyarul a történelmi regény műfajában. Modern könyv és máris klasszikus”.[6] A következő években Zilahy a Kisgazda Párt felé orientálta Móriczot, de ő továbbra sem vállalt képviselőjelöltséget.

A két író barátsága egyre mélyült. Móricz a Kelet Népéhez hívja Zihayt, aki szóban örömmel csatlakozik, de csak két írása jelent meg a Kitűnőek Iskolája tárgyában. (Ez egy tehetséges fiatalok kibontakozását segítő alapítvány lett volna.) Ő viszont 1940-ben főmunkatársi állást kínált Móricznak, miközben, mint a Pegazus filmvállalat tulajdonosa, megfilmesítette az író Betyár című regényét, ami jókora jövedelmet hozott a mindig anyagi nehézségekkel küzdő Móricznak, noha a filmet nem szerette. Móricz méltányolta Zilahy színpadírói frissességét, Csöndes élet című regényét pedig tetszéssel szemlézte, megemlítve kritikájában Zilahy önéletrajzi írását is: „Titokzatos könyv a Zilahy könyve. Családi levelesládája mélyen megrázó. Szavanként ettem: ez a magyar kenyér. Ilyen önvallomás után az ember magára érez s körülnéz: hol is vagyok?”[7] Móricz Virág tanúsítja: „Zilahy, mint a Magyarország főszerkesztője, az utolsó munkadója volt [apámnak]. Szerette is, hiszen Zilahy derék ember volt, amellett bájos, szeretnivaló, elég jó író, és az élethez is értett.”[8] 

*

A köszöntővers következő „szereplője”, Tamási Áron és Zilahy Lajos nem voltak közeli barátok, írói világuk messze állt egymástól. Tamási egyszer írt Zilahy Lajosról, abból az alkalomból, hogy a budapesti Magyar Színházban megnézte A tizenkettedik óra című darabjának előadását, és nem tetszett neki. „Ennek a hajlékony és kétségtelenül jó szimatú írónak nem ismerem minden munkáját. Jó néhány cikkét olvastam, s láttam darabját, a Süt a napot. Egyéniségéről, emberi és írói karakteréről egy kissé sokat is hallottam. Személy szerint csak egyszer találkoztam véle, s akkor is a Fészek Klubban. Nem hatott rám túlságosan kedvezően: rendkívül öntelt volt, de nem úgy, mint egy író, hanem úgy, mint mondjuk egy minisztériumi főtitkár. (…) Sajnálom is az elmulasztott alkalmat, hogy ezelőtt három héttel nem lehettem jelen Bethlen Margit grófnénál, ahol Hunyady, Indig, Szántó Györgyék s velük Zilahy is szellemes társaságot alkottak. Sajnálom azért is, mert amint hallom, Zilahy nagyon elismerő kifejezéseket használt Ábel a rengetegben című regényemre. Legalább megmondhattam volna neki, hogy unom már azt az egyöntetű helyeslést, amellyel ezt a regényt itt és amott fogadják. Ha ezt megmondhattam volna neki, legalább most nem tűnnék annyira hálátlannak, mint amennyire tűnök.”[9] Szalontai látogatása során Tamásinak ismét szembesülnie kellett a Zilahy felé áradó figyelemmel: „Ami öröm van, az kevés. Strandot építettek, s a bajokon kívül most itt fürödnek. És még egy: Zilahy Lajos. Itt született. A város embere és a szalontai polgár lesi, hogy mi lett a város fiából.”[10] 1935-ben Féja Géza közvetítésével Tamási Áron is csatlakozott a Gömbössel tárgyaló, Zilahy vezette különítményhez. A Hídnál a feladata az erdélyi írók mozgósítása volt. Németh László kilépése után Tamási maga kérte, hogy vegyék le az ő nevét is a magazinról, hiszen egyedül maradt, mint főmunkatárs.

*

A szigorú kritikus Németh László a mind népszerűbb Zilahy Lajosra 1928-ban figyelt fel. Magyar dráma, magyar kritika című írásában Zilahy drámáját, a Szibériát méltatja: „Jó sűrű atmoszférát teremt a színpadra, hogy az alakok megsúlyosodjanak benne s minden esemény egy zárt hangulat burkán át szívódjon belénk. (…) Az egész darabot dominálja ez a hangulati sűrítettség, az embereknek szinte csak köhinteniök kell, s már könnyeket sajtolnak nemcsak a karzatokból, de a páholyokból is. (…) Maguk az alakok azonban élnek…”[11] Később Németh nem írt Zilahy-könyvekről vagy színházi előadásokról, ha csak azt nem említjük, hogy Girardoux Sellőjéről szólva megjegyezte: „Zilahy fordítása Girardoux stílusához talán egyszerűbb, de könnyű és tiszta.”[12]

Amikor Zilahy 1934 márciusában átvette a Magyarország szerkesztését, Németh – nyilván felkérésre – azonnal írással jelentkezett, jóllehet később nem valami hízelgő módon emlékezett sem az újság irányvonalára, sem Zilahy Lajosra: „A szerkesztő múltja és talentuma sem bátoríthatott túlságosan. A felsőbb tízezer kedvence, a pakfon irodalom nagyvállalkozója.”[13] Németh László megállapítása némi pontosításra szorul: Zilahy inkább a középosztály írója volt, semmint a felső tízezeré, és bírálói is elismerték tehetségét. Némethből ezúttal is a sértődöttség beszélhetett, mert a Magyarországban megjelent, Sznobok és parasztok című kisesszéjét Móricz Zsigmond, majd Féja Géza a parasztírók elleni támadásnak fogta fel, s állítólag a viszontválaszra nem kapott lehetőséget,[14] ezért „kiszorult”, helyesebben kiszorította magát a lapból. De laza kapcsolat mégiscsak maradhatott köztük, mert 1935-ben együtt dolgoztak egy ifjúsági kiáltványon, majd asszisztált Zilahynak a népi írók és Gömbös Gyula találkozójának előkészítésében, amelyen ő is jelen volt.[15]  A találkozót követő sajtótámadásokra Németh Író és hatalom című cikkével reflektált, vállalva szerepét és az Új Szellemi Front politikai tartalmát.[16] 

Németh László és Zilahy Lajos kapcsolatának további alakulását évekig nem tudjuk követni. De 1940. február 8-án kelt levelében Németh ironikusan azt írja Gulyás Pálnak: „Ma este a Turulvárban beszéltem – Zilahyval. Úgy összeillettünk, mint hurkában a tejszín.”[17] Ennek ellenére elfogadta Zilahy főmunkatársi ajánlatát a Híd magazinhoz.[18] Szabó Lőrincnek írja: „Zilahy lapjáról hallottál már. Híd lesz a címe, híd minden irányba: osztályok, fajok, felekezetek stb. közt. Sőt még köztem és Kállay Miklós közt is (ő felelős szerkesztő, én munkatárs), amihez a leghosszabb híd kell. Bizonyára jól megfontolt, életre való vállalkozás lesz; sok kép, változatos szöveg, híd a Színházi Magazin és a Kelet Népe közt. Zilahy maga is híd: köztünk s a közt, ami itt kell. S ha ebben a szerepében becsületesen szolgál, hasznot hajthat. Majd meglátjuk.”[19] Ehhez képest októberben Németh már fanyalogva tudatja debreceni barátjával: „Közben Zilahyék is belerántottak a magazinjukba, nem sok jót várok tőle, csak az időmet rabolja.”[20] Hogy ez őszinte megnyilatkozás volt-e, vagy Németh László szokásos „primadonna” allűrje, nem tudjuk, de felesége arról tájékoztatja Gulyás Pált, nem tudja, férje meddig bírja ki a lapnál,[21] mert „baj van a Hídnál, nagy-nagy baj, nem tudom, Laci mennyi sót fogyaszt el még náluk”[22]. Némethné belső széthúzást emleget, majd aggályoskodik, hogy férje kritikái színházi berkekben ellenérzést váltanak ki, újra ellenségeket szerez magának, mint irodalmi kritikus korában.[23]  Ez nem véletlen: az olykor kellemetlen kritikák a könnyed sikerdarabokat és a rutinból játszó színészsztárokat támadták. Zilahy azonban úrrá lett a belső helyzeten, nem korlátozta Németh kritikusi szuverenitását, pedig sok kellemetlensége származott belőle, sokszor a megbíráltak hozzá közel álló szerzőtársak, közeli barátok voltak (például Bókay János). Hogy enyhítsen a feszült helyzeten, Féja Gézát és másokat is megbízott kritikusi teendőkkel.

Németh László gyakran vállalt nyilvános szerepléseket, többek között 1943 augusztusában Balatonszárszón egy előadást, amellyel ezúttal nagy vihart kavart (Második szárszói beszéd). A végtelenül szubjektív előadásban sok időtálló, történelmileg igazolódott gondolat húzódik, mások azonban vitára adhattak alkalmat. A beszédet főleg az értelmiségi fiatalság fogadta lelkesedéssel, de a baloldali írók, politikusok heves bírálatban részesítették Némethet, jóllehet előadásának gondolatgazdagságát elismerték. A vita voltaképpen egy kiszólás miatt lángolt fel, amelyet Németh László Erdei Ferencnek adresszált: egy elhíresült metaforával világította meg, hogy mit ért a „harmadik oldal” koncepción. Az eseménynek kiterjedt, mélyről merítő korabeli és történelmi irodalma támadt, ezért csupán annyit fűzünk hozzá, hogy Németh „harmadik oldal” elmélete az 1943-as őszi geopolitikai helyzetben illúziónak hatott. Előadása nyomán a nyugalmas légkört feszültség váltotta fel. „Amikor Németh László elhagyta Balatonszárszót, ez volt a helyzet.” (Tegyük hozzá: sértődötten távozott, és nem is tért vissza, pedig a tanácskozás még napokig folytatódott.)[24] Beszédének sajtóvisszhangja is erősen polarizált volt. Kovács Imre a Hídban szemlézte a tanácskozást, szerinte Németh a franciaországi radikálisok „harmadik út” programját ültette át magyar talajba, miközben „kispolgári szocializmus lett belőle, afféle családi házas, kertes nosztalgia…”[25] Kovács írását, amely a benne lappangó szarkazmus ellenére voltaképpen nem támadó, Németh László olyannyira sértőnek találta, hogy feladta főmunkatársi pozícióját, kivált a Hídból. Zilahynak írott levelében Kovács Imre részéről politikai bosszút emleget (miközben a Néma forradalom íróját „politikai selyemfiú”-nak nevezi!), a főszerkesztő döntését a publikálást illetően pedig hátba szúrásnak tartja. „Én először azt hittem, szórakozottságból engedted át. Aztán megtudtam, hogy a cikk kiadását vita előzte meg, leveledből is azt láttam, hogy örülsz, ha lerázhatsz.”[26] 

Németh László „önérzete sok sebét” (saját szavai) nem engedte beforrni, inkább mélyítette őket, hogy üldözési fóbiáját igazolja. Önéletrajzi írásainak Kisebbségben című fejezetében írja (ez nem azonos az 1939-es könyvével), hogy Kovács Imre Karácsony Sándorral együtt kikészítette. „A bántó azonban nem az volt, hogy Kovács Imre írta rólam, hanem hogy ez a beszámoló a Hídban jelent meg, amelybe három éven át elsősorban az én újságíró vérem, riportjaim, színházi kritikáim, a lányaimról írt cikkek, Bocskay-kerti beszámolók vittek egy kis életet. Zilahy – a helyezkedések embere – bizonyára meggondolta, amikor a cikknek helyet adott: hisz Kovács Imre eddig nem írt a lapba – s biztos megvolt a célja, hogy miért itt helyezte el, a főmunkatársi székem alatt a bombáját.”[27] Nos, Kovács Imre már korábban is írt a lapba, amely irodalmi magazin lévén sokféle olvasói igénynek akart megfelelni. Az olvasókat legkevésbé Németh tanulmány-alkatú színházi bírálatai és szubjektív jegyzetei érdekelték, legfeljebb, ha a sztárok leminősítését botrányszag követte. A színt, az olvasmányt Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, Tersánszky Józsi Jenő, Tamási Áron stb. írásai vitték a lapba.

*

Az Illyésnek címzett Zilahy-vers „Péter Verescsaginja”, Veres Péter, ha nem túl sűrűn is, de elég rendszeresen dolgozott a Hídba, annak ellenére, hogy a lap működésének időszakában be-behívták munkaszolgálatra. Idegennek nem számított, mert hozzá hasonlóan több népi író is jelen volt a magazinban, így például Darvas József és Sinka István is. Zilahyt Veres nemigen olvasta, mert már fiatal korában ellenszenvet érzett a story, a történet iránt.  A Hídhoz kötődő kapcsolatáról nem számolt be életrajzi írásaiban, csupán Szárszó című kötetében teszi fel a kérdést: polgárok voltak-e a népi írók? Erre meg is adja a választ: „Nem. Még csak kispolgárok se. Egyetlen középosztályi ember Kodolányi János (Zilahy nem számít, mert ő csak vezérdaru akart lenni, az ék azonban nem ment utána…)”[28] Kodolányi János viszont azt írja: „Zilahy ugyanis, meghirdetvén az Új Szellemi Front népi irányzatát a Magyarországban, egyszerre világító fáklyája lett a népi írócsoportnak, s mindenki úgy csüngött rajta, mint az anyamellen.”[29] Ugyanő Veres Pétert is a Híd szerkesztőjeként emlegeti, ami tévedés.[30]

*

A versben ezután megemlített Szabó Lőrinccel rendhagyóan alakult Zilahy kapcsolata.[31] A már befutott író felfedezésszámba menő kritikát írt Szabó Lőrinc első kötetéről, akinek viszont sem a Jégcsap, sem a Fehér szarvas című Zilahy-mű nem tetszett maradéktalanul. Némi galibát okozott köztük, hogy Szabó Lőrinc szerelmes volt Bajor Gizibe – a színésznővel Jászai Marinál találkozott egy alkalommal –, csakhogy Bajor Gizi akkor éppen Zilahy Lajos barátnője volt. Valószínűleg épp Bajor Gizi mondhatta vissza Zilahynak, hogy Szabó Lőrinc csak mérsékelten lelkesedett Zilahy Szépapám szerelme című regényéért.[32] Nagyobb konfliktus nem támadt belőle, sőt „Kiderült, hogy szimpatizálunk” – jegyzi fel Szabó Lőrinc. 1934-ben Zilahy magához vette a még ifjúnak mondható költőt segédszerkesztőnek; a sors pedig úgy hozta, hogy Szabó Lőrinc támogatta a legelszántabban Zilahyt az Új Szellemi Front létrehozásában. Ezt több, Bajcsy-Zsilinszky Endre társaságában tartott közös szereplésük is bizonyítja. Munkakapcsolatuk ugyan 1936-ban megszűnt, de a Márciusi Front (a népi írók és a kommunista értelmiségiek összefogásából keletkezett szellemi és politikai mozgalom) égisze alatt megint találkoztak. Barátaimhoz című versét Szabó Lőrinc Zilahynak ajánlotta, de míg 1938-as kötetébe felvette a költeményt, a következőkbe már nem. Szabó Lőrinc ezután egyre inkább jobbra fordult, Zilahy viszont mind határozottabban németellenessé vált. Amikor 1940 őszén megindította Híd című képes hetilapját, Szabó Lőrincet is hívta, de ő már Herczeg Ferenc lapjának, az Új Időknek kötelezte el magát. A költőt 1945 után németbarátsága miatt felelősségre vonták, letartóztatták; helyzetéből Illyés Gyulának és Zilahynak sikerült kimenteniük.  

*

A versben „botját forgató” Kodolányi János Elvetélt reformer[33] címen írta meg – sajnos ellenséges hangnemben – Zilahy Lajoshoz fűződő kapcsolatát, amely ráadásul sok valótlan állítást tartalmaz.[34] Már az emlékezés elején törtetőnek ábrázolja Zilahyt, aki őt az Athenaeum székházában a lépcsőn állítólag félrelökte, majd bevágta maga mögött az ajtót.  „Bemutatkozása egész életemre szólt, és amig csak érintkezhettem, pláne dolgozhattam vele, ezt az első jelenetet semmi sem hazudtolta meg.” Rögtön utána korszerű nemzeti hazugságnak nevezi az író Süt a nap című, nagy sikerű darabját, mert az a parasztság és a középosztály közeledésének szellemét terjeszti. Regényírói munkásságáról szólva pedig egyedül a Két fogolyt tartja jó olvasmánynak. „Azt hiszem, hogy ezen az egy prózai művén kívül még csak megközelítően is írói alkotás nem került ki a tollából.”

Nincs terünk arra, hogy az írás minden pontatlanságát és ellenséges megnyilatkozását felidézzük, csak a szellemét érzékeltetjük. Kodolányi szerint Zilahy fölényes életművész, állandóan a pénzügyeit intéző és hanyag szerkesztő, havi 2000 fixet élvezett, honoráriumaival együtt 3000 pengőt, miközben neki 170 pengő fizetéssel kellett beérnie. Kodolányi szerint Zilahy 1934-től 1938-ig volt a Magyarország főszerkesztője, holott 1936-ban, azaz két év múltán megvált a laptól.[35] Mint olvashatjuk, Zilahy minden törekvése arra irányult, hogy akadályokat gördítsen Kodolányi elé, „elvette munkakedvemet, megakadályozta cikkeim megjelenését, megváltoztatta őket, tehát a lehető legfejlettebb technikával igyekezett tönkre tenni írói munkámat”. Zilahy mellett Kodolányi saját állítása szerint kemény munkát végzett, olyannyira, hogy gyomorbajt kapott, Zilahy utóda alatt pedig egyenesen pokollá vált az élete.[36] Ennél merészebb állítása, hogy 1940-ben Jellen Gusztáv, az Athenaeum vezérigazgatója magához kérette, és közölte vele, hogy a miniszterelnök engedélyt adott Híd címen egy hetilap kiadására, és felkérte, legyen a főszerkesztő. Nos, ez olyan állítás, melyet dokumentálni kellett volna!  Annyi bizonyos, hogy Kodolányi 1939 júliusától 1940. február végéig a szélsőjobboldali Turul Bajtársi Szövetség Nemzetőr című lapjának főszerkesztője, amely tevékenységét így jellemezték a hetvenes években az Új Írásban: „Ebben a háborús uszító újságban – mely az Imrédy-féle jobboldali ellenzék szócsöve volt – Kodolányi számos, a lap szellemének megfelelő cikket írt.”[37] Ezt monográfusa, Tüskés Tibor is megerősíti.[38] Egy Juhász Gézának írott levelében Kodolányi Kállay Miklósról mond lesújtó véleményt, aki az Athenaeumnál minden szemétre ezreket dob ki, s ezért minden dilettáns odacsődül. „Arra a szégyenletes Hídra – szörnyű, mint a lernai hydra – kb. kétszázezer pengőt dobott már ki.”[39]

Nehezen hihető, hogy miután Zilahy „megfúrta”, Teleki miniszterelnök személyesen ragaszkodott hozzá, hogy Kodolányi főmunkatárs legyen, s hogy tőle tették függővé, kik legyenek még főmunkatársai a lapnak. Kodolányi János neve 1941. május 27-én jelent meg utoljára a címlapon (23. szám), de a következő szám még hirdeti Baranyai utazás című könyvét fényképével együtt. Kiválását azzal indokolja, „ott is hagytam, amikor összeférhetetlenné vált lelkiismeretemmel és politikai, irodalmi meggyőződésemmel”.[40] Lánya a Zilahyval megélt kapcsolatról mindössze annyit jegyez fel: „Zilahy Lajos főszerkesztése alatt a Híd c. hetilapnak 1940. szeptember végétől volt apám a főmunkatársa 1942 márciusáig.”[41]

Kodolányi továbbá azzal vádolja Zilahyt, hogy „…elsőnek írta le az ostrom ágyúinak még Budán dübörgő hangja és füstje közepette, hogy fasiszta vagyok”. A Szabadság című lapról van szó, amelynek Zilahy Darvas József és Kállai Gyula mellett a 4. számtól (1945. január 24.) a 124. számig (1945. június 19.) egyik társszerkesztője volt. Ez idő alatt Kodolányi neve nem fordul elő a lapban. Csak később, a betiltott színdarabok között szerepel a neve (Földindulás, Végrendelet).[42] Az első, őt támadó névtelen cikk 1945. december 4-én jelent meg, abból az alkalomból, hogy Kodolányi már 1945 végén cikket írt a Független Ifjúságba. „Ez a hetilap a Kisgazda Párt égisze alatt, úgy látszik, vissza akarja csempészni irodalmi és politikai közéletünkbe mindazokat az írókat, akiket csupán a demokrácia nagylelkűsége mentett meg a vádlottak padjától. Vezércikkeit utóbb már azzal a Kodolányi Jánossal íratja, aki a tányérsapkás Ambrus József mellett annak idején a »Nemzetőr« című lapban írói hitelével fedezte azt a gyalázatos háborús uszítást és fasiszta szellemi és irodalmi bitangságot, amelynek nem kis része volt Magyarország katasztrófájában.”[43] A második mérgezett nyilat Gábor Andor lőtte ki, visszautasítva, hogy Kodolányi a munkásságot tanítja erkölcsre,[44] a harmadik pedig Gergely Sándor tollából született. Gergely nem kevesebbet állít, mint hogy „a hazaáruló svábok” elkobzandó, részben már elkobzott ingatlanából – az illetékes hely ígérete ellenére – a Magyar Írók Szövetségének még egyetlen tagja sem részesült, ellenben Kodolányi János és Sinka István, akikkel múltbeli viselkedésük miatt nemcsak a magyar írótársadalom, hanem a demokratikusan gondolkozó magyar közvélemény is megtagadott minden közösséget, már megkapta a magáét.[45] Amikor nem sokkal később Haraszti Sándornál találkoztak, Gergely ezt mondta: „Nézze, Kodolányi, maga is ütött rajtam, én is magán, feledjük el.”[46] Haraszti Sándor, az ifjúkori barát a lap szerkesztője volt, s emlékiratában állítja, hogy Révai döntötte el a fontosabb dolgokat, azt, hogy mi legyen a lapban.”[47] 

Azon az ominózus pécsi találkozón, amikor Zilahy Illyés társaságában „betört hozzá”, bizonyára történt valami affér, de Zilahynak nem kellett „hebegnie”, hiszen a Kodolányit megbélyegző írások idején már nem tartozott a laphoz. Joggal jegyzi meg Tüskés Tibor: „Rossz úton járnánk azonban, ha a leírásoknak eskü alatti hitelességet tulajdonítanánk, ha a rekonstruált párbeszédeket szó szerint elhangzottaknak tekintenénk.”[48] Ez vonatkozik Talpassy Tibor emlékezéseire is: ő mintha saját szemével olvasta volna a Szabadságban a megbélyegző cikket. „Napokig vártam, hogy a nyilvánvaló elírást kiigazítsa, ez azonban nem történt meg.”[49] Sajnos Horányi Károly[50] is elfogadta Kodolányi rosszindulatú állítását. Ne feledjük, a gyerekkori baráttól kezdve a lányáéval bezárólag írónkat minden emlékezés szélsőségesen szubjektív, nehéz természetű embernek festi le, akivel nem volt nehéz tengelyt akasztani. Féja Géza névtelenül bár, de cáfolja Kodolányit, aki azt állította, hogy Gömbösnek Zilahy szállította az írókat. „A vád igaztalan, az írótárs így fizetett azért, mert Zilahy nehéz helyzetében hóna alá nyúlt, állásba segítette.”[51]

A konfliktusok ellenére Kodolányi egy írásában barátai közé sorolja Zilahy Lajost.

*

A kortársak közül Féja Géza állt a legközelebb Zilahyhoz, aki a vers tréfás utalása szerint a fokosát villogtatja. Levelet nemigen váltottak, hacsak azok el nem vesztek.[52] Első írása egy színházi kritika Zilahy egyik legsikeresebb darabjáról, A hazajáró lélekről. „Az egyes felvonások igen jók: a hétköznap szürkeségéből vetítik ki a nagy eseményt. Néhol azonban kissé erőszakolt, szinte izgatottan s szaggatottan sietteti a megoldást, és a színház szuggesztiója után még elintézetlen dolgok maradnak az emberben. De egy fiatal író első bemutatkozása ez, és a Nemzeti Színház legértékesebb bemutatója ebben az évadban. A darab problémájának új a színe, és ad a mából is. Ha Zilahy Lajos képes a fejlődésre, és ha a mai erkölcstelen színházi viszonyok nem fojtják meg a tehetségét, akkor még sokat várhatunk tőle.”[53] Féja később is bizalommal várta Zilahytól a hibátlan művet. „Mindig azt éreztem, hogy Zilahy bennrejlő erői különbek, mint az, amit felszínre hoz belőlük. Még nem oldott meg az életében valamit, amit meg kell oldania.”[54] 

Irodalomtörténetében méltatja, hogy nem dőlt be az öncélú intellektualizmusnak, megőrizte a regény epikai naivságát, amiért a kritika mostohán bánt vele. Legjobb műveinek a Két fogoly, A szökevény, A lélek kialszik és A földönfutó város című regényeit tartja, legjelentősebb színpadi művének a Gyümölcs a fán című drámát.[55] Búcsúcikkében nagy szeretettel, meghatottan parentálta el a szívéhez közel álló írót, hangsúlyozva, hogy barátai iránt legendás hűséggel viseltetett. Féja úgy érezte, Zilahyval abbahagytak valamit, pedig „jó lett volna eljutni az utolsó mondatig”. „Legjobb művét, emlékezéseit nem akarta megírni.” Kínzó diszharmónia fűtötte, „melyet nem bírt hasonló erejű harmóniával, művekkel ellensúlyozni.”[56]  

*

Sárközi György, aki a versben „Dózsa-álmát” alussza (utalva ezzel Sárközi Dózsa című híres regényére) 1935-ben lett az Athenaeum kiadó cégvezetője, majd irodalmi vezetője, s egészen 1940-ig megmaradhatott beosztásában. Ekkor hivatalosan felmentették ugyan, de munkakörét változatlanul megtarthatta. 1944. március 31-én végül hat hónapos felmondással távolították el. Mivel Zilahy könyvei jórészt az Athenaeumnál jelentek meg, találkozniuk kellett, sőt Zilahy is vendégeskedett a Sárközi-házaspárnál.[57] Sárközi a népi írók folyóirata, a Válasz szerkesztője volt 1935 és 1938 között, bár 1937 májusától a folyóiratot szerkesztőbizottság jegyezte, amelynek tagja lett Zilahy Lajos is. Sárközi nevéhez fűződik a Magyarország felfedése könyvsorozat megindítása, amelynek tervét eredetileg Zilahy Lajos vetette fel, de nem állt módjában megvalósítani.[58]

Minden jel szerint Sárközi intézte a Híd honoráriumának ügyeit. Ezt a feltételezést erősíti Gulyás Pál két levele. Az egyikben köszönetet mond azért, mert Sárközi az Athenaeumnál gyorsan elintézte egy német antológiába küldött műfordításainak előlegét, és kéri, hogy Gellért Sándor fiatal költőnek a Hídban megjelent két verséért „jó zsíros tiszteletdíjat utaljon ki, mert a fiú sovány”. A másikban arra kéri, érdeklődje meg Kállay Miklós főszerkesztőtől, Németh László átadta-e neki az Erdély sorsdöntő óráiban című, Németh által elküldött verse kéziratát.[59] Sárközi is hozzátartozott tehát valamiképp a magazinhoz.

*

Tersánszky Józsi Jenő, akinek nevét hőse, Kakuk Marci alakja idézi fel a versben, így emlékezik a Hídnál együtt töltött évekre: „A Zilahy Lajos vezette Híd nevű folyóiratnál belső munkatárs voltam, filmkritikákat, színes riportokat és szépirodalmat írtam egyaránt.” Tersánszkyt két német nagyanyjára való hivatkozással a fasiszták sem tekintették idegennek. Ő maga így írt erről: „A Híd körül, az Athenaeum körül, az utolsó falatból kisemmizett zsidó alkalmazottak fizetését mi vettük föl, illetve írtuk alá a nyugtákat, Zilahy, Mihályfi, Kállay, Tersánszky stb.… És a segélyek óriási összegeit? Mi írtuk alá, hogy oda jusson a megszorultak kezébe. (…) Hát, hogy ezt nyugodtan tehettük? Ez annak eredménye volt, hogy a Herrenvolk engem tagjának tekintett. (…)”[60]

Tersánszky hangsúlyozta, hogy a német nácizmus vagy fasizmus vele szemben több mint korrekt viselkedést tanúsított. Sőt, egyszer Zilahyt épp Tersánszky húzta ki a bajból. Egy alkalommal a Híd egy párizsi tudósítója a régi, Népszava-beli szignatúráját biggyesztette a cikke alá, leleplezve ezzel baloldaliságát. A náci Rajniss Ferenc ezt látva Zilahyt vörös gazembernek, zsidóbérencnek nevezte, és megfenyegette. Tersánszky egy barátja azonban közbenjárt, és épp Tersánszky nevének hallatán Rajniss megenyhült.

*

A vers zárlatában említett Piroska nem más, mint Zilahy Lajos felesége, Bárczy Piroska (1907–2005), aki 1930-tól egészen az író haláláig hű társa maradt férjének. Piroska Bárczy István, Budapest főpolgármesterének lánya volt, és lapszerkesztői teendőiben is sokat segítette Zilahyt. 1947-ben együtt emigráltak az Egyesült Államokba. Az író folyamatosan gyötrődött a hontalanságtól, fontolóra is vette a végleges hazatelepülést, ám ezt már nem valósíthatta meg: egy újvidék melletti tüdőszanatóriumban hunyt el 1974. december elsején.

---

Jegyzetek

[1] E tekintetben hiánypótló Kollarits Krisztinának a lap történetét ismertető dolgozata: Kollarits Krisztina: A bestselleríró, az arkangyali haragú színikritikus és a kedélyes elbeszélő irodalmi vállalkozása – Zilahy Lajos Híd (1940–1944) című hetilapja, 1–2. rész, Hitel, 2019/10, 99–114. és Hitel, 2019/11, 65–79.

[2] Gellért Oszkár: Kortársaim. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1954, 158.

[3] Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986, 82.

[4] Zilahy Lajos krónikája, Híd, 1941. december 23., 4.

[5] Levélváltásuk: Budayné Mosonyi Klára: Zilahy Lajos levelezéséből.  Irodalomtörténet, 1979/2, 393–404.

[6] Zilahy Lajos: Erdély, Magyarország, 1934. december 14., 1.

[7] Móricz Zsigmond: Csöndes élet, Kelet Népe, 1941/20, 14.

[8] Móricz Virág: Tíz év, II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, 414.

[9] Tamási Áron: Próféta töklámpással, Brassói Lapok, 1933. november 11., 3.  ill.: In: Uő: Jégtörő gondolatok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, I. kötet, 316–320.

[10] Tamási Áron: Szalonta most is nevezetes. Brassói Lapok, 1933. november 25., 6. 

[11] Erdélyi Helikon, 1928, 229–231. ill.: Németh László: Kiadatlan tanulmányok I. Magvető Kiadó, Budapest, 1968, 72–74.

[12] Híd, 1943. január 15., 13.

[13] Németh László: Homályból homályba – Életrajzi írások. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 505.

[14] Németh László: Életmű szilánkokban, I. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989, 326.

[15] „Vita az ifjúság kiáltványáról. Németh és Zilahy konceptusaiból Lőrinc és én összeállítottunk egy újat.” In: Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986, 69. és további oldalak.

[16] Németh László: Író és hatalom, Magyarország, 1935. május 4., 5.

[17] Gulyás Klára – G. Merva Ilona: Egy barátság levelekben. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1990, 245.

[18] Ebben bizonyára közrejátszott a havi 500 pengő tiszteletdíj. Ennyit kapott Móricz, Tamási, Féja; Zilahy fizetése 1000, a Kodolányié 800 pengő volt. Lásd: Kollarits Krisztina: A bestselleríró… I. rész, i. m., 101.  

[19] Németh László élete levelekben, 1914–1948. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1993, 361.

[20] Gulyás Klára – G. Merva Ilona: Egy barátság levelekben, i. m., 260.

[21] Uo., 262.

[22] Uo., 264.

[23] Uo., 269.

[24] Salamon Konrád: Szárszó. In.: Pótlás a Szárszó 1943 című könyvhöz. Püski Kiadó, New York, 1984, 30.

[25] Ifjúsági parlament a Balaton partján, Híd, 1943. október 1.

[26] OSZK Fond 215/317/1. Kollarits Krisztina közlése. Itt jegyezzük meg, hogy a Németh László levelezését tartalmazó kötetek Zilahy Lajoshoz írott vagy tőle kapott levelet nem tartalmaznak, holott Németh minden kis cetlit megőrzött és leveleit rendszerint másolattal készítette.

[27] Németh László: Homályból homályba I., i. m., 642–643. A témánkhoz tartozó szövegben olvasható: „Kovács Imre még a Bocskay-kertben írt egy beszámolót a szárszói konferenciáról. Én nem olvastam el, de még Gulyás Pali sem kívánta, hogy edződjek rajta.” Ezek szerint Kovács a Bocskai-kertben írta a beszámolót, és felajánlotta, hogy Németh és Gulyás olvassa el? 

[28] Veres Péter: Szárszó. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971, 118.

[29] Kodolányi János: Elvetélt reformer. In: Uő: Visszapillantó tükör. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977, 369–395. 379.

[30] Kodolányi János: A Válasz sírkövére. In: Visszapillantó tükör, i. m., 368. 

[31] Kabdebó Lóránt: Zilahy Lajos és Szabó Lőrinc. In.: A lélek nem aludt ki – Tisztelgés Zilahy Lajos születésének századik évfordulójára. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1991, 71–85. 

[32] Szabó Lőrinc: B. G. In.: Uő: Vers és valóság – Bizalmas adatok és megfigyelések. Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 292.

[33] Kodolányi János: Elvetélt reformer. I. m., 392–393.

[34] Féja Géza Móricz és Kodolányi, illetve Zilahy Lajos című írásai a Lapszélre című kötetében (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982, több helyen).

[35] Zilahy Lajos felmondólevele, illetve Salusinszky Imre elfogadja a lemondást 1936. április 7-én. Zilahy Lajos levelezéséből. Irodalomtörténet, 1979/2, 394–398. 

[36] Kodolányi János: Zárt tárgyalás. Turul Kiadás, Budapest, 1943, 133.

[37] Lázár Vilmos: Válasz Talpassy Tibornak. Új Írás, 1972. szeptember, 116–121.

[38]  Tüskés Tibor: Kodolányi János. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1974, 122.

[39] Juhász Gézáné – Lévay Botond szerk.: Juhász Géza levelesládája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 237.

[40] Kodolányi János: Gömbös legkitartóbb híve. In: Uő: Visszapillantó tükör, i. m., 368.

[41] Kodolányi Júlia: Apám. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988, 103. 

[42] A betiltott színdarabok első listája, Szabadság, 1945. augusztus 5., 2.

[43] Nem szívesen…, Szabadság, 1945. december 4., 2.

[44] Mint hígmagyar, Szabadság, 1945. december 12., 3.

[45] Ösztönöz az ösztöndíj, Szabadság, december 21., 3.

[46] Kodolányi Júlia: Apám. I. m.

[47] Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 216.

[48] Tüskés Tibor: Az önéletíró Kodolányi, Kortárs, 1969/1, 147–157.

[49] Talpassy Tibor: A holtak visszajárnak. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971, 210.

[50] Ne panaszold a magányodat. Kodolányi János levelezése Szabó Lőrinccel és Szabó Lőrincné Mikes Klárával, 1948–1957. Argumentum Kiadó, Budapest, 2002, 9. és 17.

[51] Féja Géza: Zilahy Lajos. In: Uő: Lapszélre, i. m., 262.

[52] Féja Endre szerk.: Féja Géza levelezése.  Nap Kiadó, Budapest, 2003. Zilahy-levél nélkül.

[53] Féja Géza: Hazajáró lélek, Élet és Irodalom, 1923/3, 73–74.

[54] Féja Géza: A tusakodó, Magyarország, 1942. szeptember 20., 9. 

[55] Féja Géza: Zilahy Lajos. Nagy vállalkozások kora. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1943, 310–315.

[56] Féja Géza: Zilahy Lajos. In: Uő: Lapszélre, i. m., 259–266.

[57] Széchenyi Ágnes: Pályaképek – Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból. Corvina EKF LICIUM Kiadó, Budapest, 2016, 206.

[58] Kodolányi János: A Válasz sírkövére. In: Uő: Visszapillantó tükör, i. m., 347.

[59] Juhász Izabella: Gulyás Pál és Sárközi György levelezése. Könyv és könyvtár: könyvtártudományi és bibliográfiai tanulmányok és közlemények: a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának évkönyve, 5. kötet, 1966, 127–128.

[60] Tersánszky Józsi Jenő: Nagy Zoltán. In.: Uő: Nagy árnyaktól bizalmasan. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962, 194–203.